Negyedik hang

Negyedik hang

Szeva' rockerek! \m/

Nyilván érthető okokból van kiakadva AJ... Vagy nem?:D Szombat este a legjobb arra, hogy a banda meghallgassa azt a titokzatos Evencrewt. Ez a pisztoly fordítva is elsül vasárnap. A reakciók vegyesek lesznek, remélem átmegy majd!

Jó olvasást!

Rock 'N' Roll! |m|

*****

- Ez meg mi a fasz?

- Én is ezt kérdezem.

- Ők... lépnek fel helyettünk? - hisztérikázott Len, Emmett és Matt.

- Most fejezzétek be! - csattantam fel, rápirítva valamennyiükre. - Vasárnap fellépünk mi is...

- Nocsak! Nem vagy az a belenyugvó típus - igazította bőrkabátján kedvenc kitűzőit Lorrie, hogy utána makulátlanul hajolhasson a rajz felé. - Hm. Ez király!

- Nekem is tetszik!

Együtt fixíroztuk a szemrevaló rajzot. Furdalt a kíváncsiság ezzel a bandával kapcsolatban... elképzelni sem tudtam, melyik kategóriába sorolhatnám őket, mivel nem láttam egyiküket sem. Ha olyanok, mint Rebekah "bandája", akkor tökön szúrom magam.

- Eljövünk, megnézzük őket szombaton!

Egy fél perc alatt körbe söprődtek szavaim, egyenként dolgozták fel magukban az információt. Lorrie-val nem volt baj, eddigi hangulatában bólintott. - Frankó!

- Felesleges.

Ed először dörmögött valamit, azt is úgy tette, hogy sikeresen feljebb vigye bennem az ideget.

- Ha így gondolod, akkor nem jössz. Ilyen egyszerű!

Emmett-re pillantottam. Egy összenézés után Lennel felvonta a vállát. - Úgy sincs más dolgom!

A mellette ülő helyeselt. - Nekem sem!

A még mindig morgolódó Ed-re lestem, de meggondolva magam áttértem Matt-re. Az arcára volt írva, hogy ugyanazon a véleményen van, mint Ed. - Nem igazán értek ezzel egyet.

- Oké! Mi a többiekkel eljövünk szombaton, ha esik, ha fúj!

A két ellenszegülő paraszt felől ingerült légkör áramlott.

- Visszateszem - hadartam a plakátért nyúlva.

Egy kicsit jobb hangulat fogadott visszatértemkor, veszekedésnek hűlt helye maradt. Továbbra is szemeztünk a velünk szemben lévőkkel, közben az "Evencrew" rejtélyét is boncolgattam.

****

Fáradtan estem be a lépcsőházba. A szokásos bűz fogadott, mint amilyen általában itt lenni szokott. Az idegesítő, retinaégető lámpák fénye alatt a szürke laminált padlón, a sárga-fehér-tört fehér keverékszínű falak között a liftig botorkáltam. A hívó gombbal meghívtam, várakozásomkor csak az ágyamra tudtam gondolni.
Óráknak tűnő percek után a lift puhán lefékezett. Beléptem, megnyomtam a tíz emelet gombjából a hetediket, hátradőltem a koszos, összekarcolt, graffitizett falhoz, lehunytam a szemem, amire már rég erős súly nehezedett. Az alkoholtól kissé becsiccsentettem, de jobb állapotban vagyok, mint voltam. A hideg, esti levegő hazafelé jövet kitisztított, javarészt kijózanított.
Megérkezéskor hangosan elhúzódott a súlyos ajtó, kipattantak a szemhéjaim, hirtelen azt sem tudtam, mi van.
- Cseszd meg AJ - szidtam magamat a jól megszokott módon. Kivergődtem a liftből, gyors ütemben balra fordultam, hátat fordítva a négy emeleti ház ajtajának. A veszélyes duónak. Ott két öregebb típusú személy lakik. Egy férfi, Brad, és egy nő, Kara.
Sokszor hallottam, hogy egyik átmegy a másikhoz, és átkufircolják az éjszakát, de üsse kavics, emberi dolog. Csak néha halkabbak is lehetnének.
Velem szemben Sam, egy velem egykorú csajszi éldegél. Naphosszat bőgeti a hangos zenét, úgyhogy hogyha éjjel dugás hangjait hallom, nappal hangos metált, ha olyan kedve van, rock-ot. Belevaló picsa! Egy motorüzletben dolgozik, apja jóvoltából, aki a tipikus, szakállas, nagy darab motorosok táborát népesíti. Ehhez képest Sam vékony - nyilván a kokótól -, félénk.
Előhalásztam a kulcsot egyik zsebemből, egy jól irányzott mozdulattal mellé dugtam. Megpróbáltam beletalálni a zárba, de az sehogy sem akart engedelmeskedni. A századik próbálkozásra kitárult a ház, én meg örömömben sikítottam volna. Vissza bezártam az ajtót kulccsal, villanyoltás nélkül néztem szét, kissé még kómásan a söröktől, melyik irányba is kell mennem.
Jobbra a nagy nappali volt található, benne egészségtelenül eltorzult két kanapéval, ami a cigijeimnek, vandálkodó partijaimnak ( amiről a főbérlő banya nem is tud... vagyis nem mindet ), valamint a kiöntött, kilöttyintett kajának piának, sőt, még hányásnak is köszönhető. Fele ennyire volt szar állapotban, mikor ide költöztem. A szőnyegről nem is beszélve. A kis hamuzó asztal viszonylag ép maradt, az üvegen látszódó, tenyérnyi töréseket leszámítva. A TV, meg a vörös függönyök elfogadhatóan festettek. Kótyagosan behajoltam a konyhába, bár a sötétség miatt nem láttam sok mindent, rendben találtam a dolgokat. Elcibáltam magam a nappali sarkáig, a két háló közül behúzódtam a legnagyobba. Az volt a sajátom, a másik inkább vendégeknek, lásd, az esetemben bandatagoknak van fenntartva.
Vágytam egy forró zuhanyra, ennek ellenére elléptem a fürdő elől, és inkább az ágyam felé haladtam, hogy jólesően rázuhanhassak. A szobám nem nagy kunszt. Halványlila falak, meggyszínű gardrób, ágykeret, meg a hozzá tartozó kis szekrény, sötétbarna parketta. A falakat kedvenc bandáim posztere fedte. Ezeket még kiskoromban kezdtem gyűjteni, mára már egy ilyen méretű, kisebb szobát simán ki tudnék velük tapétázni...
A puha, fekete ágytakaró érintése elringatott, kabátostól, csizmástól aludtam el.

****

Egész szép kis tömeg gyűlt össze, hogy lássa az Evencrewt. Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy álltunk hatan a tömegben, az első sorokban, várva azt, hogy a már felpakolt színpadra megérkezzen a banda. Bevallom, elég szarul éreztem magam, hogy a várakozó "rajongók" táborát népesítem... egyikünknek sem volt ínyére, kivéve talán Lorriet.
Szétnéztem a tömegben, a gyér látásviszonyokban is azt az öt barmot kerestem, akikkel a héten szemeztünk, mikor lejöttünk piálni. A sötét bőrű fazon az, aki az eladói állást kapta a plázában, rögvest a lemezbolt alatt, ahol dolgozom. Mondanom sem kell, direkt arra mentem ki, mikor cigizni mentem, hogy tudjam, éppen mit csinál. Annyira nem érdekelt a srác, sem az, hogy néha láttam a haverjaival, mégis felpiszkált bennem valamit, a többivel együtt.
- Mikor kezdenek? - lengedezett előre-hátra lábán barátnőm, teljes lázban égve.
- Mindjárt - nyugtatta a cseppet sem nyugodt Len. Leplezni akarta, mennyire nem itt, hanem a színpadon akar állni, csak túl jól ismertem ezt a szőke mamlaszt, hogy tudjam, mit érez.
Matt és Emmett a csajok nézegetésével volt elfoglalva, úgy nézett ki, őket nem zavarja a kezdés időpontja. Ed meg... Ed velem volt elfoglalva. Mosolygott, védelmezően figyelt szép szemeivel. Igen, mindig is szépnek tartottam, ahogy a mosolyát, vagy a borostáját. Nem sokszor hagyta magát szőrös arcúan, ezért ritka.
- Minden oké?
- Aha. Kösz.
- Nem kérsz semmit?
A fejemet ráztam. - Így is te hívtál meg az elmúlt napokban, szóval kösz, nem!
- És azelőtt meg te, mert én voltam leégve!
- Ez igaz - legyintettem. A sok várakozót fixíroztam. A félhomályban volt kurva, kurvának kinéző fiatal, fiatal rajongó csaj, zenész csávó, idetévedt csávó, és a többi ezekbe a kategóriába csoportosult. Meredten tekintettem az erősítőkre, a felállított dobszettre, és a mikrofonállványra. Ismeretlen áramkörök cikáztak bennem, mintha eltaláltak volna egy jól irányzott ütéssel, egy vasrúd segítségével.
Szótlan voltam. Ed mellett, ketten, mintha kiszakadtunk volna a többiek köréből. Lorrie szorgalmasan ütlegelte Matt-et, amiért beszólt neki valamivel, Len oldalt röhögött rajtuk, Emmett pedig egy csajjal dumálgatott, mindkettejük kezében egy-egy koktél. Gondolom a szűk toppja miatt akadt meg rajta a szeme.
Mi másért? Ha lézert lőne a tekintete, a nő melle rég lerohadt volna...
- Jó estét mindenkinek! Ez itt az Evencrew!
A hátborzongató, kellemes hang a mikrofonban, az egész helyiséget elárasztva visszarántott a Földre. Mindenki ébredezni kezdett, életre kelt, sokan már most üvöltöttek, tapsoltak, fütyültek. A mikrofon mögött a helyes, fejkendős srác állt, lazán, szűk nadrágban, lenge atlétában, a cipője kicsit meggyötörten rojtosodott, ettől még tetszett. Hátul felsorakoztak a banda tagjai is... az egyik szőke a dob mögött ücsörgött, pörgette ujjai között az ütőket, kajánul vigyorgott társaihoz hasonlóan. Jókedv táncolt a gitároson is, akit a szőke 2.o személyesített meg. Végignéztem a maradék tagon, a félhosszú hajú huligánon, basszus gitárral a kezében, legutoljára a fekete bőrű szólógitároson.
Ezek azok a pöcsök, akikkel ezen a héten végig öltük magunkat!
Egy hangot sem bírtam kipréselni a számon, csak gondolatban fogalmazódott meg bennem az értelmesség szikrája.
Mi a fasz?
A dobos lágyan, halkan, ritmusosan dobolt, amire az énekes halványan mosolygott. - Kösz, hogy eljöttetek! Most lépünk fel először itt, de többen ismertek már minket. Ide járunk, a haverunk meg, - intett a szólógitáros felé - a plázában dolgozik - itt sejtelmes vigyort engedett felém, a színpadról egyenesen rám nézett, aztán folytatta tovább. - Bemutatkoznánk. A dobok mögött, - arrébb állt, hogy jó rálátás nyílhasson a szőkére - Oliver McSlay! A gitáron játszó szöszi, Rob Costava! Mindannyiunk legnagyobb örömére, basszusgitáron játszó úriember, aki egyébként szingli csajok... Vagyis, mind azok vagyunk! Gyönyörű csajok jöttek el ma, ezer hála! Ja, igen! - kapott észhez gyorsan. - Nate Del kurva Rey! Mellettem jobbra, az a bozontos, szőrös oroszlán, - valamennyien hallottuk, hogy a röhögő fejkendőst a másik nyerítő, fekete bőrű pasas csípős szóval illeti, ha jól hallottam, "Bazd meg!"-gel - Cash. Csak simán.
Ő rajzolta a plakátot. Egész tehetséges. Ez az információ csípte a seggem.
- Hölgyeim, és uraim! Az én nevem Ash Rowland, ez itt, az Evencrew! A szám címe, amit először játszunk a ma este bulizni vágyóknak... - hatásszünet, Ash, mint megtudtam, megnézte a közönséget, közben a dob hangja erősebb lett, átcsapott egy másik ritmusba, csatlakozott hozzá a gitár, basszusgitár, a szóló még mindig pihent. - *YOU COULD BE MINE!
Felsikoltott, valami eszméletlen magas hangon, hogy összerezzentem. Ugyanakkor Lorrie is felrikoltott, eszeveszetten tombolni kezdett. Nem suhanhattam el a tény felett, hogy az én lábam is járni kezdett a ritmusra, meg valamennyiünké is. Rá sem bírtam nézni Edre, vagy másra, annyira dühös voltam.
Jók. Túl jók.
A szám előre haladtával, Ash fel-alá rohangálása, a banda összhangja, a túlzott tökéletesség meggyőzött arról, hogy vagy egy veszélyes ellenségre találtunk hozzánk hasonló, feltörekvő bandájuk személyében, vagy egy kibaszott jó haverbandára. Az előadás módjuk egyedi, feszes, felrázó volt. Már szinte ájuldoztam a bennem kavargó, mindenféle érzéstől.
A szám végeztével Ash, kissé izzadtan, aprókat lihegve beszélt hozzánk, közönséghez, fáradtnak még nem igazán mondhatóan. - Köszönjük! Most pedig egy feldolgozott számsorozatot játszunk! Ismeritek az Aerosmith?
Na erre kíváncsi leszek - tettem karba a kezem.
- És hogy álltok Elvis-szel? - a tömeg mindkét híres névnél üvöltött, ez tetszett a bandának.
Rob folytatta a felkonfot. - Akkor jöjjön egy kis *Mama Kin...
- ...és *Heartbreak Hotel!
Az utóbbit az a Nate - asszem az a neve -, szóval ő mondta. Nagyon

jó formában volt a banda, ami hosszú időre megragadta a tekintetem az összképükben, a szólógitáros, Cash volt. Őrületesen gyorsan, pontosan játszott, jutott ideje foglalkozni, hová álljon, hová nézzen. Úgy viselkedtek, mint a városi kölykök, és a már kész rocksztárok keveréke. Váratlanul felrúgta az egyik erősítőt is.
Magukat adták.
A percek repültek, lassan órákká váltak. Arra figyeltem fel, hogy Ash elköszön. - Köszönjük mindenkinek, nagyon jók vagytok! Egyelőre nem tudjuk, Gary haver mikor ad lehetőséget egy fellépésre, de érdemes nézni a plakátunkat, amit Cash-nek köszönhettek! Jó éjt! Ez volt az Evencrew!
- Menjünk!
- AJ! Maradjunk már, találkozni akarok velük! - makacskodott Lorrie, a többieket nem kellett unszolni.
Minden szó nélkül indultam el, ők meg lehajtott fejjel, csendben követtek.

©