2014. március 21., péntek

Tizenkilencedik hang


Tizenkilencedik hang

Helló Olvasók! \m/
Egy rész, és elérjük a húszas számot! Igazán örülök! Addig is, elárulok pár részletet a mostani fejezetről. AJ és Ash kis utazgatásának részletei után egy "medencés buliról" olvashattok ( megtudjátok, miért csak idézőjeles ), valamint kicsit visszacsöppenünk L.A.-be, pár nappal később.
Rock 'N' Roll! |m|


*****

Kis füzetem utolsó lapjának egyik sarkát feláldoztam egy rövid üzenetre, amit Lorrie telefonjára tettem. Nem tud létezni a telefon nélkül, úgyhogy ez lesz az első dolog, ami a kezébe akad, még kávé előtt. Röviden összefoglaltam, hogy még nem tudom, mikor jövök, de a telefonjának előzményeiben megtalálja Ash számát, azon utolér, ha életbevágóan fontos.
Lekörmöltem az üzenetet, a komód mellett guggolásban egyensúlyozva, aztán elrendeztem a tárgyakat, hogy a lány megtalálhassa. A párna alól kihúzott füzetemet a zsebembe gyömöszöltem, kezembe kaptam a cipőmet, és kiosontam a folyosóra, hangtalanul, hogy ne zavarjam Lorriet a tökölésemmel. Ráértem odakint baszakodni a cipő felhúzásával, és nagyokat káromkodni a lépcsőn.
Nagy nehézségek árán talpra ugrottam, egy kellemes lépcsőzéssel bejárattam a csukát, hozzászoktam a járáshoz, ami a nyitott bejárati ajtón át beáradó levegőtől egész tűrhető volt a pihentető alvás után. Ahogy befordultam, valami felzizzent a talpam alatt. Dühösen készültem arrébb rúgni, vagy szitkozódva felkaparni azt a valamit, feltéve, ha nyálas rágó.
A cipő orra mögül egy zöld bankjegy tűnt fel.
Azt a rohadt!
Gyorsan visszadobbantottam rá, remélve, hogy nem keltettem fel senki érdeklődését. A recepciós pasas nem ült a pult mögött, lomolását a közeli szertárban véltem felfedezni. Sehol egy vendég, kamera.
Szabad a pálya!
Lehajoltam, izgalomtól fűtötten rejtettem a zsebembe, amit megpaskoltam. Azt sem tudtam, mennyi pénzről beszélünk, de valahogy ez nem érdekelt. Nagy szerencsém volt, az fix. Ekkora pénzszűkében nem is jöhetett volna jobban egy morzsányi zseton.
Boldogan, fütyörészéssel indultam el kifelé, de csaknem beleütköztem a morgó recepciósba. - Nézz a lábad elé! - kiáltott rám feszülten, a halom kacattal egyensúlyozva az ölében. Hunyorogtam.
Minek neki tisztítószer?
Leesett, hogy ez a srác takarítja az egész kecót. Biztos, nem a tulajdonos, mert annak nem tudtam elképzelni. Oké, ennél furcsább helyzetben is hittem úgy, hogy xy nem lehet ez meg az, mert nem hiszem, és tessék, rácáfoltak. De ez más volt. A gondterheltsége nem arról árulkodott, hogy ez egy tulajé. Hanem egy tulaj rokoné, aki húzza az igát a másik léhűtő helyett.
- Faszfej - suttogtam magam elé, mikor eltépelődött előlem.
A sarokban álló kávés automata eszembe juttatta kiütött barátnőmet, aki egy lépést sem fog tudni megtenni egy pohár erős fekete nélkül. Elhúztam a számat. Fejemet ingatva léptem a "jókedvű" recepcióshoz. - Megkérném valamire.
- Mire? - motyogta unottan.
- Egy óra múlva kérem, vigyen fel egy kávét a 202-es szobába a barátnőmnek. Meg egy töltőt a telefonjához... Ha jól tudom Samsung.
Felvonta a szemöldökét. - Milyen márkájú, pontosan? Mert ezeknél a mai kütyüknél... - hadonászott - nem mindegy ám.
- Én nem tudom - vallottam be mérgesen.
Konyítanom kéne hozzá? Ez mióta feltétel? Az sem az, hogy ő tudja, milyen zenét játszok én pontosan.
- Akkor így látatlanba nem segíthetek.
- Nézze meg, ha felment egy óra múlva! - fárasztottam tovább, mire zöld, piros, kék színben kezdett pompázni a feje. - Mennyit kér a kávéért, meg a töltőért?
- Tíz dolcsi. Öt, plusz a kiszolgálás díja.
- Képtelen felvinni egy rohadt kávét, maga szerencsétlen?
- Itt is hagyhatom, és megvárhatom, hogy lejöjjön érte a barátnője - rántott a vállán. - Ez nem kötelességem.
Szépen vagyunk! Phoenix vendégszeretete... Vagyis, helyesbítek. Sid nem volt ekkora tahó, pedig ő egy bárt vezet, és az majdnem olyan, mint egy hotel. Szóval a város legfaszabb csávóját fogtam ki.
Azt sem tudtam, mennyi az az annyi, amennyit találtam a fordulóban. Elővettem a kissé meggyötört szépséget, mire Jackson arca köszönt vissza rám. Húsz kerek dollárocska.
Helló, Jackson! Örvendek a találkozásnak. Vagy te találtál inkább rám?
- Legyen - dobtam a pultra a frissen talált, és elvesztett pénzt. - Abból a két dolláros chips-ből is dobjon hozzá.
Némi tökölés után visszaadott alig nyolc dollárt. - A visszajáró.
- Kösz.
Semmi szép napot, vagy valami. Mindketten tudtuk, hogy nem vagyunk szimpatikusak egymásnak, és nem szépítettük a dolgot. Kifelé nyargaltam a helyről, az ajtóban megtorpantam egy kicsit. Ash cigizgetett a tegnap esti kokós lánnyal, mosolyogtak, elkomorodtak, beszélgettek, mindezt alig egy perc alatt. A lány kihívó, szűk ruhában feszített, szőrme kabátban, hegyes orrú, vasalt sarkúban. Alapvetően szép lány volt, és ha sejtésem szerint nem örömlányként dolgozna - az is lehet, hogy a tippem nem valós -, sokkal jobb kisugárzása lenne a könnyű kelendőség helyett.
Bár semmi megvetni való nincs ebben. Szar melóból jó pénzt keres.
Rövid arccsókot váltottak, mire a csaj bevetődött a tömeg forgatagába, hogy elsétáljon az ellenkező irányba, mint amerre én mentem. Ash-nek ideje sem volt gondolkodni, merre lehetek, vagy mikor jövök, hozzá csapódtam a sarkon álló húsbolt előtt, ahol a nő hagyta. - Reggelt. Vagy akármit.
Zöld szeme felragyogott. - AJ.
A hangja pörgött, mint mindig, de az arca kissé nyúzott volt, megnyúlt, ezt sima, most illatos rozsdavörös haja kiemelte, a rátapadó, vörös kendőjével együtt. Egy Jézusos pólóba bugyoláltan feszített, bőrdzsekivel, az eddigi nadrágban, cipőben, a szokásos karkötőkkel karján, nyakláncokkal nyakában. Üdvözlésül erős, ügyes puszikat adtam a fáradt arcára. Éreztem, hogy kezd borostásodni.
- Hogy ityeg, Jézus? - böktem mellkasára.
- Elmegy. Ti rendben voltatok az este?
- Ühüm. Itt dekkolunk - mutattam a helyre. - A csávó, aki kiadta a szobát, egy köcsög. De mindegy. Merre kezdjük?
Megtapogatta zsebeit. Dzsekijében csörgött a gyújtó, a cigi, valamilyen kulcs, egy telefon, majd a belső zsebben meglelte a fecnit, amit Sid adott a kezébe. - Szóval. Az első a Colorado, - összenéztünk, de tovább olvasta - a másik meg az American Dream.
- Érdekes nevek...
- Eléggé.
- Akkor, - sóhajtottam, a javában pörgő város látványába feledkezve - van sejtésed, merre menjünk?
- Fingom sincs.
Eltette a papírt, és ugyanolyan elveszetten forgatta a fejét, mint én. - Oké. Itt egy ötlet. Tegnap idefelé jövet, már nem tudom, hol, láttam egy parkot. Ott általában szokott lenni ilyen szar tábla, nem? Azon kiigazodhatunk.
- Nem rossz gondolatmenet! Tipli!
Csendben kullogtunk a célunk felé, szemünkkel folyamatosan a parkot kerestük, de egyre jobban elbizonytalanodtam abban, hogy merre is láttam. A tegnap este részletei összemosódtak kissé. Megtorpantunk egy zebránál, mert szerencsénkre a lámpa előttünk váltott át pirosra. Az emberek körénk gyűltek; nénik kosarakkal és szatyrokkal; fiatalok kettesben, többen, vagy egyedül; anyukák, apukák, öreg fószerek; üzletemberek, akik folyton a telefonon csüngtek.
- Mesélj! - hoztam fel témát a csendben. - Hogy telt az este?
A tarkóját vakargatta. - Jól - foglalta össze röviden, tömören, és elég lényegre törően.
Tényleg harapófogóval húzzak ki belőle minden választ? Belőle? Ash-ből, akinek sosem áll be a szája? Hajaj.
- Aspirinnel és sörrel nyitottam. Kemény volt a buli.
- Képzelem!
- Hát Tatiana nem kispályás. Sem a barátnői.
- Tatiana alias Kokain Királynő? - halkítottam le a hangomat.
Felcsillant a zöld szín, az emberi tenger hömpölyögni kezdett. - Rakéta Királynő. Én csak úgy hívom.
- Tatiana és a rakéta... Mi köze...? - láttam felvetülni a huncutságot a szemeiben. - Oké. Nem akarom tudni. Rakéta Királynő, ahogy akarod!
- Pedig szívesen elmeséltem volna.
- Tartsd meg magadnak - löktem meg immár a túlsó járdán.

*****

- Azt mondja hogy - hümmögtem a hatalmas táblát nézve. - Mit is keresünk?
- Colorado, American Dream.
- Ja, persze.
Kevés vizslatás után a rügyes, zöld fák alatt, a virágok illatával körülvéve megtaláltam a táblán a keresett bárok nevét. - Itt vannak. Fotózd le, hogy tudjuk, merre kell menni.
Kedvetlenül kerítette elő a telefonját, hogy fényképezzen. - Tatiana-nál töltöttem egy kicsit, de nem hiszem, hogy elég lesz...
- Ameddig működik, működik.
Amíg ő a táblával bíbelődött, én szétnéztem. A szegélyes sétautakat kövekkel töltötték fel, körülöttük kövér, friss fű, megannyi fa, tele madárral. Az emberek a padra telepedtek, melyek a napfényben úsztak. A közelünkben egy idős házaspár etette a galambokat, egy fa tövében hajléktalan aludt, messze, a fák takarásánál egy lány futott, nem messze a padon iszogató fiataloktól. Tetszett a vidék, a környezet.
- Kész - jelentette ki. - Gyújtsunk rá - lihegte gyorsan, kezében a telefont felváltotta egy doboz cigi, meg egy gyújtó. - Megkínálhatlak?
- Természetesen!
Mindketten a kezünkbe vettünk egy meggyújtatlan rudat, a másikéval megperzseltük, hogy a parázs égetni kezdje.
- Arra - mutatott határozottan a park végébe. - Onnan át egy kereszteződésen, első utcánál balra, azon végig... ott megnézem.
- Frankó.
Egy ideig csevegtünk, folyamatosan navigált a tábla információival, amikor is az... megadta magát. A járókelők közül igyekeztünk egyet keresni szemmel, aki segíteni is fog nekünk, nem pedig elhajt, mint az őrülteket, akik a sárga házból szabadultak tíz perce. - Elnézést - szólítottam meg egy harminc körüli nőt. Egy hotdogos standot készült zárni éppen. Kerek arcát fekete, őszes haj keretezte, bőre barna volt, ruhája az egyszerű egyenruha, amin a bolt logója virított. - Segítene? Útbaigazítást kérnénk.
Megnézett minket, ám a külsőnk nem igen rettentette el. - Hogyne. Mit akartok megtalálni?
- Ezt a két bárt - mutatta meg Ash a cetlit, megpaskolva az írást.
A nő elhallgatott. Elidőzött a válaszon, végül percekkel később határozottan beszélni kezdett. - Tudom, persze.
Vad magyarázásba kezdett, és annak ellenére, hogy gyorsan beszélt, mindent megértettünk. Már láttam is magam előtt a helyeket. - Köszönjük.
- Igazán nincs mit.
Arrébb léptünk már, a nő betette az üzletbe kis hirdetőtábláját, az asztalokhoz, napernyőkhöz fordult, hogy rendbe tegye őket. - Milyen jó illata van - jegyeztem meg félhangosan.
- Az.
- Reggeliztél te?
A fejét csóválta. - Nem igazán.
- Tessék? - kuncogott a kedves útbaigazítónk. - Nem evett még semmit?
- Sajnos nem volt rá időm.
Szemeit megint átfuttatta párosunkon, majd meleg mosollyal intett. - Gyertek! Még két hotdogot elkészíthetek. Megkapjátok ingyen, ha összepakoljátok a székeket, és az asztalokat. A napernyőket sem ártana összecsukni - tette csípőre a kezét.

*****

A Colorado hűen tükrözte a kitűnő reklámfogás eszméjét. Minél színesebb, minél több minden van benne, annál nagyobb tömeget vonzz magához. A helyet mintha lehányta volna egy szivárvány, egy papagáj díszítette volna tollaival, és egy unikornis teleszórta volna a csillámjaival. A főnök - Jack -, hát...
Jack Daniels, hm! Cash-nek biztos tetszene. Imádja azt a piát!
Szóval a góré tényleg nagyon alkuképes, rendes srác. Megengedte, hogy együtt játszunk az utolsó fél órában, lealkudtuk, hogy a ránk eső ellátás ( lásd: pia, cigaretta ) negyedét kell kifizetni, és hogy ne szarakodjunk ezzel, úgy adja a fizetést az este végén, hogy nekünk ne keljen vele bajlódni.
Gondolhatnánk simlisségre, de amit biztosra tudok, túl ártatlan ahhoz, hogy átbassza a fejünket. Mondjuk a baj attól jön, akiről nem gondolnád, hogy pofont adna... azt tudom, hogy Lorrie jó matekos, és én is konyítok hozzá valamennyit a lemezbolti tapasztalataim miatt. Lorrie-val ellentétben, én rohadtul utáltam a matekot.
A második hely, az American Dream már komolyabb volt. Sötét színek, ócska székek, asztalok, csupa csupa rongálást tükröző nyom. Valahogy jobban bejött, mint a színekkel telenyomott Colorado. De a szórakozóhely komolyságával kaptunk egy totál makacs csávót, aki azt vezeti. Mindenki Villámnak hívja.
Villám. De mire fel?
A piákat ugyanúgy fizetjük, ha fogyasztunk, mint más vendégek, még jó, hogy a belépőt nem kell majd befizetnünk. A humorával semmi baj, csupán ez a tipikus "Mindenből kispórolom a pénzem, hogy ne vesszen kárba!" típus. A legutálatosabb.
A lényeg, hogy mindkettőt elintéztük, és gazdagabban térünk vissza L.A.-be, mint ahogy eljöttünk.

*****

Az éjszakai csövelés semmiben sem akadályozott minket.
Hogy mit is kerestünk az utcán? Amit az emberek általában.
Lézengtünk, magunk sem tudtuk, merre megyünk. Vicceket meséltünk, történeteket, és a srácok által lopott alkoholos italokat pusztítottuk. Őket kitették a csajok, mert a nevelőtisztjük ellenőrzést tart a napokban, és nem akarnak kockáztatni, nekünk meg nem maradt pénzünk, hogy fenntartsuk azt a kétágyas szobát, ahol nyomorogva talán bezsúfolódhattunk volna. Lorrie arról károgott, mikor visszamentem, hogy a majomfejű recepciós felvitte neki, amit kértem, csakhogy ő aludt. Bugyiban, felcsúszott pólóban. Arra kelt fel, hogy érezte valakinek a jelenlétét, aki nem én voltam.
Szóval a jó akaratom rossz felé sült el.
Legalább szereztünk magunknak egy jó sztorit, és megnevettettük egymást. Az utcák lámpái alatt a menetelésnek én vetettem véget. - Azt nézzétek!
Lefékeztünk. Előre mentem, felmásztam a kerítés tetejére, és a kiszemelt luxusház védtelen kertjébe leskelődtem.
Medence. Hűs vizű medence.
Körbenéztem, nehogy meglepetés érjen minket. Sehol egy kutya, egy riasztó, csapda, vagy valami, ami közénk és a fürdés közé állhatna. Nate, és Eddie utánam másztak. - Anyád! Ez a paradicsom!
- Miből nem telik egyeseknek!?
- Had ném, had ném! - csatlakozott Lorrie, oda mászott, ahol az előbb én voltam, ugyanis beugrottam a kertbe, szoros guggolással bujkálva a borostyános kerítés tövében. - Ez aztán már döfi!
A többiek is valahogy felvergődtek a kerítésre. - Hé! Psszt! - integettem magam felé. - Hagyjátok kint a cuccot a bokorba! Ne hozzátok be, mert ha valami gebasz van, baszhatjuk!
Nem féltem attól, hogy ellopják a nagy rakás holmit. Figyelni fogunk mi fél füllel, és ha valakinek lenne vér a pucájában megtenni, addig keresném, míg el nem kapnám, hogy jól megfingassam. Éreztem, ezzel lennék egyedül, tekintve a néha igen agresszív srácokat. Egyenként beugráltak a műfüves portára. A hatalmas területen a medence óriási mérete meg sem látszott. A teraszos, monstrum házé azonban jóval meghaladta a medence méretét. Két emelettel rendelkezett, a hálószoba ablaka pont ránk nézett.
Mázlink volt, hogy egy hülye újgazdagot fogtunk ki, aki nem védi a telkét semmivel. Abszolút semmivel.
Hangos csobbanással ugráltunk a vízbe, elhagytuk a ruháinkat, és a húsz fokos, kellemes víz a fehérneműinket áztatta. Furcsa volt ennyi fiút boxerben látni magam körül, de nem természetellenes. Sokszor hűsöltünk a melegben levetkőzve a bandával valami fülledt meleg szobában, szóval a helyzet ismerős. Úszkáltunk, merültünk, és a jó oldala ennek, hogy játék közben a napokban felkerült kosz eltűnt, lemosódott a hajunkról, és a bőrünkről. Most szembesültem azzal, mennyire vékonyak ezek a srácok. Talán Matt van a legjobb súlyban köztünk. A potencia növelő táplál edzés közben, és elnyomja az éhségét, mi pedig mindig érezzük a korgó gyomor átkát, mikor nem kéne.
Fröcsköltük egymást, én különösen Cash haját, ami alig akart átázni. - Irigylem a hajad - doromboltam megpiszkálgatva, őt ez nem igazán zavarta. - Olyan kurva jó.
- Tud sokszor meleg lenni...
- De attól még isten király!
Rám mosolygott.
Abban a percben Len, Emmett elkapott oldalról, hogy a víz alá nyomjanak. Ugyanezt csinálta Ed, Matt Lorrie-val. A röhögéstől, és a fulladás fenyegetésétől fulladozva buktunk ki a vízből. Megbosszultuk, ahogy kellett. Lehúzgáltuk a gatyáikat a víz alatt, a hideg meg rögtön kiütött rajtuk. A fiúk sokaságának örömére megpróbáltak megfosztani minket a jelentős ruhadaraboktól, hála az égnek sikerült meglógni a kaparászó kezek elől.
Hogy melyik marha ötlete volt már, nem emlékszem. Azt tudom, hogy irtó jól jött. A kakasviadal végképp összekovácsolt minket. Én felváltva voltam saját bandám tagjával egy csapatba, vagy az Evencrew valamelyikével alkottam párt. Az eséseken, a kis csipkelődéseken mind mind sokat tudtunk nevetni, ha már nem lettünk volna így is elég nagy hanggal. Oliverrel sokat borultam, Nate már kitartóbb volt. Ash-sel ugyanannyit veszítettem, mint győztem. A kedvenc párbajom kétség kívül a mi párosunk kontra Cash és Lorrie. Sokszor bénáztunk, de ez tetszett a legjobban. Ahogy megkaptam Casht, a tréfamester direkt a vízbe dobált nyakából, elvesztve a játékot. Szerintem frankón megérte.
Ordítozásunkat egy felcsillanó fényforrás zavarta meg, egy ablak nyílása. Felettünk egy vén, igen mérges ürge tátotta el a száját, cuki, kék köntösében. - Mi a...? Mit képzeltek magatokról, huligánok? - ordította, amivel ha így halad, a szomszédság hada nála fogja rúgni az ajtót.
- Gyerünk! Siessetek bazd meg! - sürgettem a srácokat, gyors ütemben kimásztunk a selymes fűre.
- Hívom a rendőrséget! - fenyegetőzött az öreg, meglengetve az öklét. - Mocskos senkik... Az én kertemben!? - kiabált a semminek, ahogy már a kezében is tartotta a telefont.
Kezünkbe kaptuk a ruháinkat, és kapkodva másztunk a kerítésen. Magunkra ráncigáltuk a gúnyát, ami persze vizesen lógott, rekordgyorsasággal pakoltuk össze a cuccainkat, egy kacskaringós úton pedig futni kezdtünk, magunk sem tudtuk, hová. Végig magunk mögött hallottuk más utcákban a szirénákat, úgyhogy az este azzal telt, hogy a rendőrség elől menekültünk. Egy fogócskának, játéknak fogtuk fel, ami mélyesztette a benyomásunkat a kis turnénkat illetően.

*****

A hajléktalanokhoz hasonlóan leélt éjszaka emlékére rajzolgattam a pulton, érdeklődő, vásárló híján volt időm firkálgatni. Vigyorogtam, mint a tejbetök. Ugyan, semmi kedvem a melóhoz egy ilyen vad kiruccanás után, de a két esti koncertet követően a kocsi megcsináltatva gurult, mint az álom egész a szórakozóhelyig, ahol Len átvette a szerelő haverjától, és hazafuvarozott minket. A hazaút teljes mértékben kiesett, de a fotók, amik Lorrie telefonján készültek, sok dolgot elárulnak.
Például, hogy hármasban aludtam a gitárommal, és Cash-sel, aztán a következőn kicsit sem szomjasan tartom a sikeresen ellopott kajákat, amiket a benzinkútról csórtam, nem is beszélve azokról, amiken Ash-sel pózolgatok, vagy amibe mindenki belemászott. Volt csoportkép is - arra sem emlékszem, hogy készült -, nem rémlik, ki csinálta. Egy biztos. Életem legjobb öt napját éltem át, és ez a képeken át sem jöhet, bármennyire szuperek.
Sort kerítettem a belekezdett dalszövegek finomítására, és csaknem mindkettővel elkészültem. Egy-két sor hiányzott már.
Amint eljött az ebédidő, eldugtam a füzetet.
Rohadtul nem akartam, hogy Seymour rajtakapjon. Így is elég pipa, hogy akkor jelentettem utólagos beteget, mikor dolgozni jöttem.
Tudtam, hogy a lemezboltban a végét járom.

*****

- Szevasztok!
Jay, és Leo beszélgetését én zavartam meg az újságos üzletben. Nagy mosollyal láttam, hogy Jay bőrnadrágja felett Nirvana póló fityeg, lábán bakancs feszül, hozzá hasonlóan Leo szintén keményen öltözködött, csak Kurt Cobain helyett Ozzyt viselte a mellkasán. Mindketten intettek. - AJ! Mizu?
A sorok közé vetődtem, azt az egy bizonyos újságot kerestem a szememmel, aminek a megjelenését mindig tülkön ülve várom. - Semmi. Sietek vissza, mert mindjárt lejár a kajaszünetem. Muszáj volt két szál cigit elszívnom...
- Ideges vagy? - kérdezte ezúttal Leo.
- Kicsit. Van egy olyan érzésem, hogy nem maradok már sokáig a lemezboltban. Seymour egyre köcsögebb, és hiába dolgozok lelkiismeretesen, azért morog, ha kiveszem a szabadnapjaimat. Igen, mondjuk előre be kéne jelentenem... De olyan hirtelen jött minden, - meséltem tovább, összevont szemöldökkel, ahogy az újságokat vizslattam - hogy teljesen megfeledkeztem róla.
- Megesik. Ezt keresed? - lengette játékosan Jay a Cool 'N' Rock legújabb kiadását. - Eltettem neked szívem.
- Ó! Köszönöm. Mennyivel tartozom? - pattogtam oda, hogy belelapozzak, mire a srác hátrahúzta a markát, ezen persze a mellettem tehénkedő Leo nagyon jól szórakozott.
Ingyen mozi.
- Lorrie kedvenc virága?
- Ne virággal nyomulj, ha róla van szó. Milka csoki. Csakis ét.
- Köszöntem - mondta, és az ujjaim közé csúszott a magazin.
- Nincs mit. Sok sikert a koncertre, meg... az azutániakra! - lazán biccentett. - Cash bent van, ugye?
Leo rávágta. - Bent. Gitározgat.
- Oké. Akkor veszek neki is valami kaját.

2 megjegyzés:

  1. Hali!
    nagyon dögös fejezet volt, én még mindig megszállottan reménykedek, hogy lesz már valami Ash és AJ között, de majd lesz, ha bájos írónőnk úgy gondolja! :D Imádtam a fejezetet, az előzőt is, és köszönöm a támogatásodat... <3 Annyira cool az egész történet, csodás fogalmazással és irtó szexi szereplőkkel, avagy igazi Rock N' Roll... :D Köszönöm Cleo, hogy írod a blogodat. <3
    Csók, Dorsee

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dorseem!
      Köszönöm a bókokat! Dögös. Ez a kedvenc kifejezésem. Hát ha lesz is, nem most. Kicsit halasztom :3 De lesznek forró pontok, ahogy eddig. Szerintem az egyik, a közeljövőben abszolút kedvenced lesz, és remélem, el is találom az ízlésednek megfelelően!;)
      Ami a támogatást illeti, nekem van mit megköszönnöm. Igazán sokat tettél értem, és a blogért, amit igyekszem meghálálni! Az utolsó két sor meg... Wow! Én köszönöm, hogy vagy nekem, Dorsee! Abszolút N1° olvasóm vagy!
      Puszi,
      Cleo

      Törlés