Tizedik hang

Tizedik hang

Üdv mindenkinek! \m/

Szereti valaki közületek a lágyabb zenéket is? Én például igen, de az sem baj, ha a kettő keveredik a rockkal. A balladák, amiket a régmúlt zenészeinek műve jelent, nagy hatással voltak, vannak rám mai napig. Ma már nem találunk szinte semmi ilyesmit, vagy ehhez foghatót, ezért is ragadhattam le a régi zenéknél. Ez sosem baj, mert nem attól függ, milyen jó egy zene, hogy hány éves, hanem hogy mit jelent neked, tartja a mondás.
Tehát ebben a részben a zongora kerül középpontban.
Rock 'N' Roll! |m|

*****

A mennyei hangszer, és az abból előtörő dallamfolyam belengte az egész termet. Hipnotikus állapotba lépve a testem irányítására mozogtam. A zongora sokat jelentett nekem, kicsi korom óta. Nem tanultam sok komolyabb művet, mint ezek szerint Ash. Az apámtól, vagy magamtól egy kedvenc számot zsebeltem be az úgynevezett agyamban íródó "zongoralistámra".

Ujjaim göcsörtösen szorultak a fehér, fekete billentyűkre, váltogatva őket, magam is meglepődtem, milyen lazán megy nekem ez a zongoraszám. Ahhoz képest, mikor elkezdtem, különállóan pötyögtem. Nem igazán volt felismerhető, vagy műnek nevezhető.

Ha apa legközelebb hív, eldicsekszem vele.

Az utolsó mély hangot kicsikarva, felengedtem. Régen nyílt lehetőségem zongora előtt ülni... nem futja a keretből. Kíváncsi voltam, ezeknek az éhező, szegény pasasoknak hogyan telt rá.

- Ne bazd! Te is tudsz játszani rajta?

Felemeltem a fejem, de kis híján belefejeltem a mellém telepedő Ash-be. Ártatlan vigyorral, flörtölő jelleggel szemezgetett velem, a jóbaráti pillantáson belül. - Igen. Baró, mi?

- Nem mondtad.

- Nem kérdezted. Felvágással meg nem akartalak fárasztani, mikor megismerkedtünk.

Látszott, hogy az előbbi dallamon jár az esze, és hogy feldolgozni próbálja a hihetetlen esetet. Szorosan mellém ült, majd belekezdett abba a kacifántos, váltásos dalba, amit játszottam. Elégedetten figyeltem. A közepe felé elütött három hangot, mégsem szóltam bele. Tudom, mennyire zavaró tud lenni, mikor koncentrálás közben valaki piszkál.

- Szép volt - jegyeztem meg. - Ennél a résznél viszont ne ezt, - utánoztam - hanem ezt kell - javítottam ki.

Első hallásra eljátszani valamit, profi teljesítmény. Leutánozta a mozdulataimat, mire bátorítóan rámosolyogtam.

- Sok közös van bennünk.

- Igen, nekem is feltűnt.

- Véletlenül nem Indianából jöttél?

Felkuncogtam. - Rákérdezek a fateromnál.

Elsétált a füzetért, amiről majdnem megfeledkeztem, majd gyorsan visszahuppant hozzám, szétterpesztett lábakkal, ellentétesen ülve a széken. - Olvasd el!

Izgatottan a kezembe vettem, szemmel futottam végig rajta. Elakadt a szavam. Az első három sor után a szívem dobogása megváltozott. Beleszerettem ebbe a szövegbe, még ha nem is tudom, milyen zenei hátteret kapott. - Szóval Nate-tel írtátok?

- Igen.

- Gondolom egy lánynak - meredtem rá a szöveg felett.

Hátradobta bronz barna haját, közben harsányan röhögött. - Ja. Mindketten szakítottunk már, és egy iszogatás közben elkezdtük dúdolni. Aztán lett belőle szöveg, most meg egy egész szám.

Kritikusként is átvizslattam, de ha a szöveg nem, a mondanivalója mindenkit magával ragadhat. A fülbemászó ritmus pedig hab a tortán. - Este előadjátok?

- Szerintem ja. A meglévő, meg a régi kacatszámainkat is elővesszük. Vannak feldolgozások, úgyhogy tetszeni fog.

- Örülök neki. Szívhez szóló - mutattam a füzetlapra, átnyújtva a srácnak.

- Mondhatnám, hogy igyekeztünk, - dobta a zongorára - de hazudnék. Tök gyorsan jött, gondolkodni se volt időm.
- Ennyi ihlettel, és inspri... -a nyelvbotlást sietve korrigáltam - na szóval, inspirációval nem panaszkodnék.
- Azt teszem?
- Nem - nyögtem. - Csak később se tedd!
- Bármi történhet! Még az is, hogy... tudod, csak mi vagyunk, míg meg nem jönnek a többiek.
Mosolya tréfás volt, ennek ellenére láttam benne némi komolyságot. Tesztelni próbálta a határaimat, meddig mehet el velem. - Álmodban. Laza vagyok, meg minden, erre azért mégsem vagyok vevő.
- Vicceltem.
- Aprapó, - fogadtam el tőle a következő szál cigarettát - honnan ez? Az ilyesmi méreg drága.
- A zongora? A teremhez járt - felelte, egyik kezében a cigivel, a másikkal pedig bűvölte a zongorát. Az *Aerosmith - Amazing csendült fel. A játékot lábfejem dobogásával követtem. Hátra hajtottam a fejem, hogy a füstöt tökéletes felhőben fújjam ki. Egy gyerekhez hasonlítottam, aki most szívja az első rúdját.
A dúdolás után halkan énekeltem, Ash becsatlakozásával nem fogtam vissza a hangomat. Oldalra dobva a lábamat, vele szemben ültem, egymásra hangolódva duetteztünk, furcsa érzést tapasztalva magamon. A magas részeknél szinte sikított, amitől a hideg rázott, kivert a víz egyszerre. Egyes részeknél összefért a hangunk, hogy egy új frekvenciát alkotott, mindenki számára elképesztőt, még mi magunk sem értettük. Érzékeny fülűeknek, akik érzik, értik a zenét kifejezetten feltűnhetett a kémia. Sistergett kettőnk között, a levegő forrt, mint a szaunákban.
- Eszméletlen - leheltem, elnyomva a kis görnyedt fehér rudat.
- Te mit éreztél?
- Énekléskor? - helyeslően "igent" mondott. - Nem is tudom. Jó volt. Nagyon jó. Mintha a partnerem lennél, vagy ilyesmi.
- Én is valami hasonlót. Spirituális baromságot... meg amit ebben a helyzetben mondanának. Hiszel ezekben?
- Igen.
- Én is. Tökre.
Végignéztem rajta. Könnyen kitaláltam, hogy ma semmi nem ment le a torkán.
- Itt van egy jó gyorskajálda a környéken. Meg egy jó cukrász... Elkísérsz?
- Aha. Miért ne?

*****

Mindenki köszönt mindenkinek, én legtöbbjüknek puszival. Elsőnek túlzásnak tűnhetett egy ökölpacsi után puszit adni, elnézve őket mindenkinek tetszett, és a visszautasítás meg sem fordult a fejükben.
Sütikkel, hamburgerekkel, sült krumplikkal vártuk őket, miután meggyőződtem róla, hogy Ash eleget evett. A fiúk azonnal a karmaikba kapták a kaját, majszolgatásuk alatt, teli szájjal elhintettek pár disznóviccet, megvitatták a zenével kapcsolatos híreket ( politika, meg egyéb szarságok nélkül ).
Egy téma kellős közepén jártunk, ha jól tudom, egy fellépéssel kapcsolatos ügyet vitattunk, mikor Lorrie beesett az ajtón. Úgy nézett ki, mint valami boszorkány. Fekete haja tupírozott volt, bőrdzsekién rendezetlenül lógtak a kitűzők, simulós gatyája egy tornacipőben ért véget, vállán egy megpakolt táska lógott. - Csá!
- Szenya. Mizu?
- Hambi? Jöhet.
Rá akart rabolni a kajára, de én határozottan a kezére csaptam. - Elmész a faszba! Nem neked van.
Sértődötten hunyorgott.
A fiúk kuncogásából először Ash tért magához. - Ugyan. Had vegyen.
- Köszönöm - biccentett felé hálálkodva Lorrie. - Te meg, - fordult felém villogó kék tekintettel - nem kapsz abból, amit hoztam!
- Mekkora dilemma.
Kikapta a kezemből a kólámat, mire horkantam. Kicipzározta a táskáját, elővett belőle egy kis műanyagtasakot, és megrázigálta, majd füves cigi is előkerült a varázstatyóból. A srácok vigyorogva felhümmögtek.
- Jay vette. Jó minőségű. De látom, nem kérsz.
A szememet forgattam. - Vegyél a kajából.
- Kösz, bazd meg!
Leült mellém, én meg vettem a bátorságot, hogy kivegyem a tasakot körmei közül, megforgassam párszor, kinyissam, és beleszippantsak. Az a fémes, jellegzetes szag megcsiklandozta az orromat, de nem kellett prüszkölnöm.
- Mi a diagnózis, főnök? - kérdezte Len, Emmett-tel nyelve az energiaitalukat.
- Tényleg jó!
- Na szóval, cukros néni kinyitott - adogatta körbe a szerzeményeket. A füves cigivel játszadozva hallgatagon bámultam a többieket.
Rob Matt-tel veszekedett valamin, amibe Oliver csatlakozott. Keményen osztották a másikat, az elején véresen komolynak tűnt, végül zsörtölődve vetették magukat a kokóra. Ash lazán terpeszkedett a padlón, könyökével a rozoga kanapén támaszkodva. Ahhoz képest, ahogy kinézett az a szar, sokat bírt. Rajta ült Rob meg Matt, Emmett, Len, Oliver. Voltak együtt vagy 300 kiló.
Cash motyogott valamit Lorrie-nak, aki erre nagyon felvidult, sőt, bozontka száján kurtább mosolyt nem nagyon láttam. Utoljára Eddiet pillantottam meg, Ash-hel szemben, a kanapénak tartva hátát. Élesek voltak szemei, mint a penge, amik a bőrömbe vájnak. Egyértelműen levettem nemtetszését.
Eleinte én is ezt éreztem irántuk, ám valami más csillogás örvénylett rajta. Olyan, ami rosszabb volt az ellenségességnél. Meg fogom kérdezni, mi az, mert súlyosnak tűnt. Hirtelen visszatértem a Földre. - Valaki adna egy gyújtót?
- Tessék - nyújtotta Cash az égő öngyújtót. Felé hajolva a cigi meggyulladt.
Akkor vettem észre, milyen forma van az aranyszínű kütyün. Egy koponya. Az első szívás után friss vidámság öntött el, mintha egy hullámvasúton ültem volna, és épp felfelé tartanék. - ... Garry mondta, hogy hívjam fel az ürgét - újságolta Nate nekünk, amire csendben figyeltünk.
Az elejéről sajnos lemaradtam.
- Mennyit adnának?
- Kétszázat.
- Az fejenként negyven - nyögte csüggedten Emmett.
Matt persze nem állta meg, hogy ne reagáljon. - Jobb, mint a semmi.
- Pontosan hol is?
Nate hátracsapta fürtjeit, mielőtt válaszolt volna. - Phoenix-ben.
- Jó messze van.
- Mit számít? - dobbantott izgatottan Oliver. - Szerzünk kocsit! Hallottam már a Solo bárról. Azt mondják, az ottani környék legjobb helye. Mondjuk ha itt lenne, nem lenne annyira népszerű.
- Mégis hány órás fellépésről lenne szó?
- Másfél óra.
- Aha. Elkísérünk titeket!
Oldalról kiszúrtam, ahogy Eddie gyorsan letüdőz még egy szippantást.
- Az oltári lenne - lelkesedett Ash. - Meg lehetne dumálni, hogy ti is fellépjetek! Nem? - kérdezte Nate-től, az felvonta vállát. - Cash?
- Egy közös koncert? Jól hangzik. Lennének cenzúrázásra szoruló részek!
- Meghiszem azt.
- Ö... srácok? - köhintett Len, magára vonva a figyelmet. - Én is beszéltem Garry-vel, még tegnap. Kéne neki fellépő szombatra. Egy fél igent mondtam.
- Ránk? - vontam fel a szemöldököm, mire a szőke srác behúzta a nyakát. - Szombaton? Nem tudom. Nektek van kedvetek?
- Lehet róla szó.
- Akkor mondj igent, Garry-nek. De csak akkor megyünk, ha jöhetnek az Evencrew-sok. Próbáljuk ki, menni fog-e a dolog.
- Benne vagyok! - hörgött Matt. Azt, hogy ezután Lorrie mit mondott, érthetetlennek találtam.
- Persze, hogy menni fog - ismételte meg, sokkal jobban artikulálva.
- Ügy megtárgyalva - végzett Ash a szórakozással. - Itt az ideje zenélni!
Úgy voltam vele, bármi megtörténhet, kisülhet ebből, akár jó, vagy rossz. Végignéztem, ahogy beállnak, gondtalanul felnevetnek egy megjegyzésen, amit Cash tett. Lassan a helyükre kerültek, felhangolták a gitárokat, Ash a mikrofonnal baszakodott egy sort. Oliver vidáman melegítette kezeit egy kis játékkal. Egyedül neki nem volt baja a felszereléssel. Lorrie zsongott a tudattól, hogy nekünk játszanak.
Megcsóváltam a fejem.
Eljátszották azokat a számokat, amiket a koncerten első találkozásunkkor. Nagyjából ismertem a dalokat, így amikor tehettem, énekeltem, dúdolgattam. Hatalmas mosolyt kanyarított rám Ash rögtönzött mozgása, a tánc, meg az őrület közötti ugrabugra minden tagnál, a szaladgálás. Aztán Ash bejelentette: - Most lelassítunk, hölgyek urak!
A fű felfokozta azt a kavalkádot, amit okoztak ezzel a számmal. Rettentően jól esett a hosszan tartó szemkontaktus a mennyeien éneklő Ash-sel, és ettől úgy tűnt, valóban nekem szól amit mond. És ez mindenkit így érintett. Őrülten megható, őszinte, vad banda volt ez. A szóló, a tökéletes hang, a szöveg... valami olyat alkottak, ami hosszú ideig beszéd tárgya lesz, és amire emlékezni fognak az unokáink. 
- *Don't you cry tonight...
A hosszú kiáltás a végén felborzolta a hajam. Szenvedélyesen dögös légkör telepedett közénk, egy ritka, értékes pillanattal. És furcsa arra gondolni, hogy ebben talán sosem lehetne részem, ha ezekkel a fiúkkal nem karambolozok L.A.-ben.

©