Kilencedik hang

Kilencedik hang

Csáó mindenkinek! \m/

Most aztán nagyon elkapott az öt perc átka. Csak jönnek és jönnek a szavak a fejemben, alig győzöm begépelni őket. Már a kilencedik fejezetet tudhatjuk itt, és remélem, sokan jeleztek nekem vissza, mi a véleményetek a mostani részről, és ki is a kedvenc szereplőtök!?
Várom a komikat!
Rock 'N' Roll! |m|

*****

Cash lelkesen megette az egész szendvicset. Láthatóan éhes volt, hiszen együtt voltunk tegnap estétől idáig... és egyszer sem láttam enni. Jobban megnézve, vékony, girhes alkatű, a bandájának többi tagjával együtt.

- A főnököd bent van? - pillantottam körbe.

- Bent.

- Jó fej, mi?

- Jó fej? Túlzás - helyezkedett el megint lábával megtámaszkodva a pulton.

- Hogyhogy? Leo nagyon jó srác. Az előző eladó is az volt, Charlie. Bár veled jobban elbeszélgetek - vallottam be, megnevettetve ezzel.

- Leo szigorú. Szerintem zabos a kölyök miatt, aki elment tanulni. Nem tett jót az üzletének, vagy mi a szar.

- Charlie tisztességes. Álmai vannak arról, hogy híres, milliárdos, tanult ember lesz. Lelépett innen, és ki tudja, nem-e ettől lesz sikeres!?

Vállat vont.

A raktárból gőzerővel robogott ki Cash főnöke, eltorzult haraggal a képén. - Te meg mit...? - mintha falba ütközött volna egy látványos pantomim előadáson, visszahőkölt.

Lazán integettem. - Csövike, Leo. Hogy, s mint?

Leot nem nehéz lefesteni úgymond. Tupírozott, szőke haja van, szakadt farmere, pólója most egy "Az utolsó dalt a halál játssza" idézettel díszített, zöld színárnyalatú textil, lábán fekete Converse cipőjében lyukas zokni lapult.

Imádta azt a szart. Úgy gondolta, szerencsét hoz. Fogalmam sincs, miért.

- Hé. Hát te? Kurva régen nem jártál erre!

Félénken közelebb jött, vállas ütközéssel köszöntve.

- Benéztem hozzád. Meg a haveromhoz - mutattam Cash-re.

- Ismered?

- Igen, ez a sutyerák egész jó haverom - mikor Leo nem figyelt, gyorsan kacsintottam bozontkának. Próbáltam megpuhítani Leot, aki ezek szerint valóban nem olyan kegyes, mint Charlie-hoz, akivel évek óta ismerték egymást. - Jól dolgozik, ugye?

- Aha - vonta össze a szemöldökét.

- Szuper. Ha így haladsz, fizuemelést kaphatsz - mondtam gyorsan a srácnak, aki nagyokat vigyorgott főnöke háta mögött. - Erről jut eszembe. Gitározgathatok még mindig itt, ugye?

- Hogyne. Amikor szeretnél.

- Tudtam én, hogy király arc vagy. Megvetted már az új Cool 'N' Rock -ot?

- Már megjelent?

- Ühüm - kaptam fel megmutatva neki a kicsikét. Szeme, szája nyomban elkerekedett, úgy nézve a címlapot, mint az örömlány az üdülési csekket. - Meg is vettem. Jay van bent, nyugodtan összeülhettek főnöki traccspartira, én vigyázok a kócerájra Cash-sel. De neki nem sok segítség kell...

- Nem hát.

Leo összecsapta a tenyerét, morzsolgatva azt.

- Rendben. Akkor mentem. Látlak még? - kérdezte félvállról az ajtóban.

- Persze, jövök, amint Seymour lelép!
Már csak a hátát láttam, rajta egy tüzelő gitárral.
Szexi.
Eltopogtam az egyik kedvenc gitáromhoz, a fehér, fekete kockáshoz. Óvatosan leemeltem, és azzal az ölemben surrantam vissza Cash-hez.
- Játssz valamit!
- Oké. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Félig kész van már egy dalom, - hangoltam közben - *I hate the fucking Monday címmel.
- Találó - mondta pimaszul.
- Szóval...
Felsikoltott a kezemben a gitár, hangos, dühös játékkal próbáltam átadni azt, mennyire nehezen indul a hét, ezen a napon rendszerint minden összejön. A szöveg szókimondó, a hozzá passzoló izzással gitároztam. Még egy-két hangot hozzá tettem, a fáradt, vegyes, mérges hangulatomnak köszönhetően.
A rögtönzött örömzene után ránéztem.
- Mit szólsz?
- Franya. Kibaszottul tetszett.
- Örülök. Most játssz te valamit!
Nagyokat pislogott. - Oké... - ügyelve, nehogy elejtse a gitárt. - Mutatok pár szólót a számodhoz.
- Öhm... Nektek van tartalékban valami jó dal?
- A Don't Cry. Megmutatom, ne aggódj.
Egzotikus, ismeretlen dobogás dörömbölt a mellkasomban, a halk, mégis hallható játék miatt. Pazar, az elején lassú, majd átvált dögös szólóba, felgyorsul a ritmus... Szívbemarkoló, dühös egyszerre.
Az utolsó hang után csak tátogni bírtam. A kérdésre, miszerint: "Szerinted? Milyen?", egy normális választ nem tudtam adni.
- Figyelj ez... hű, nem is tudom - rendezgettem a hajam. - Szerintem neked ezt nem szabad abbahagynod!
- Nem szándékozom - villantott egy mosolyt.
- Van hozzá szöveg?
- Ash és Nate írtak. Az ő szerzeményük. Mi csak elkezdtünk játszani, Oliver dobolt, én gitároztam, Nate és Rob pengettek, nem is tudom, hogy, de Ash becsatlakozott, ráénekelve a dalszöveget az egész rögtönzött játékra. Fél óra alatt finomítgattunk rajta, és ez lett belőle. A végleges változatot is meghallgathatod!
- Ahhoz képest nem lehet észrevenni, milyen rövid idő alatt dobtátok össze. Fergeteges! Komolyan.
- Nálunk így meg - húzta végig a húrokon az ujjait. - Ránk jön a bolond óra, és akkor vagy játszunk, vagy végünk!
- Irigyellek titeket.

*****

Még egyszer végigjártam a lakást, rendetlenség nyomai után kutatva. Szerencsére nem leltem semmit. Az öreg hölgy, akitől bérlem a lakást, allergiás egy eldobott bugyiért is. Nálam mivel ez, meg sok más jellemző a kupit illetően, össze kell kapnom magam, mire jön a lakbérért.
Csengettek.
Itt is van - morogtam.
- MEGYEK! - kiáltottam, immel-ámmal nyitottam neki ajtót. Nincs olyan, hogy addig marad, ameddig én jónak látom, hanem önkényesen betrónol, akkor, mikor dolgom lenne, a legjobban. Mivel semmi teendőm nincs, felőlem ülhet itt egy órát, annál tovább meg nem fogom bírni elviselni.
Ajtónyitáskor felbukkant egy alacsony, kék szemű, daueroztatott hajú néni, korához illő cuccokban.
Jesszus - fintorogtam. - Én sosem fogok így öltözni.
- Jó estét, Mrs. Balanell.
- Neked is, drágám! - lépett be műmosollyal, sas szemével a koszt, vagy valamit keresett, amibe beleköthet.
- Hogy érzi magát?
- Köszönöm, jól - állt meg a nappaliban.
- Öltözzön le!
Muszáj volt jópofiznom egy kicsit, hogy ne rúgjon ki, mert kereshetek albérletet. A múltkor is elég sokáig tartott, és addig a próbateremben laktam.
- Nem, AJ, sietek!
Siet? Zene füleimnek!
- Rendben, máris adom a lakbért.
Ráncos arcára békés vigyor telepedett. A bulin felvett kabátomba túrtam, elvonulva a szobámba, meglelve benne a maradék pénzt. Fancsalian számolgattam.
Legalább annyi marad, hogy kibírjam a hónapot.
- Parancsoljon - kerültem elő osonva, mert a drága hölgy képes a dolgaim között kutovászni. Azt hiszi, drogos vagyok, és az lenne a fő ürügy, hogy kidobjon.
Igen, nos, mindig ügyelek a feltűnésmentességre.
Kikapta a pénzt a kezemből, azonnal átpörgetve azt.
Mindig pontosan adok, se többet, se kevesebbet, ilyen szempontból viszont megértem. Nem lehet elég óvatos az ember.
- Megvan? - tudakoltam mérges szemeit kutatva.
- Meg.
Akkor ebben a hónapban sem rúghat ki!
- Sietek - ismételte meg a szavait. - Mennem is kell! Nemsokára megint találkozunk.
Hogyne! Az kicsit messze van.
Idegesen kitoporgott az ajtón, én csak integettem neki. - További szép estét!
Hogy hallotta-e, nem tudom, minden esetre, vicces volt.
Ennek örömére inni kell!
A hűtőhöz oldalazva egy hideg dobozos sört vettem ki, a ciccegő hang után beleittam, és levágódtam a székre.
Ez az élet!

*****

Nem messze a próbatermünktől volt az Evencrew-sok bérelt terme is. Cash-sel megbeszéltük, hogy összerántja a csapatot, szól mindenkinek arról, hogy este náluk lesz gyülekező. Hogy megyünk-e valahová, azt nem tudom. Ha ránk jön, úgy is belevetjük magunkat az éjszakába.
Egy újszerű házzal találtam magam szemben, ami elég furcsa volt, tekintve, milyen más az általunk megszökött környékektől. A fal bordó-barna keverékével sötétedett a magasba emelkedve, mindkét irányba, jobbra, balra folytatódott a sorház féleség több másik üzlettel, itt, a város egyik csendesebb részén.
Beléptem az ajtón. Rögtön a panellakások hangulata, azoknak emeleteinek érzése kerített hatalmába. Postaládák jobb oldalt, kockás csempe a padlón. Egyszóval, semmilyen. Az apró helyiség végén egy ajtót pillantottam meg, a lábam pedig már vetült is arra.
Először bekopogtam, majd benyitottam. A fejemet bedugva zongoraszóra lettem figyelmes. Felmértem a próbatermet, ami már jobban hasonlított a "próbaterem" kifejezésre, mint mondjuk más eddig látott lebuj. A falak fekete színét itt-ott egy-egy kopott folt törte meg, a felállított felszerelések ledobva maradtak az előző próbákon a padlószőnyegen.
Két kanapé állt az ajtó mellett, közvetlenül mellettem, de annyira rossz állapotban, hogy ha leülnék, még alattam is szétreccsenne.
Felébredve az új környezet szemléléséből a zongorajáték mesterét kerestem a szememmel. Legnagyobb meglepetésemre, Ash ült a zongoránál, a túloldali sarokban. Mélyen elgondolkodóan nézett maga elé, feszült figyelemmel, odaadással játszott, nyomott le minden billentyűt, ami az ujjai alá kerültek.
Elfelejtettem köszönni, ami kifejezetten jól jött. Maradt időm belehallgatni abba, mit művel. A bronzhajú srác egyszer egy kézzel, máskor mindkettővel játszott, végig lágyan, megtartva a dal mondanivalóját.
Halkan bezártam az ajtót. Nem ez keltette fel az érdeklődését irántam, hanem az, hogy őt bámulom. - AJ.
- Szia.
Abbahagyta a muzsikálást, így vettem a bátorságot, hogy hozzá baktassak, leülve mellé a puha székre, ami a fenekem alatt ki volt hasadva. - Miujság?
- Melóból jövök.
- Uh. Fáradt lehetsz.
- Annyira nem. Veled mizu?
- Szabadnapot kértem - vont vállat egyszerűen. - Beteget jelentettem. A videotékában dolgozom. Könnyedén ki tudom beszélni a helyzeteket, ez sem okozott problémát... - masszírozta meg a fejét - még ha másnapos is vagyok.
- Szuper.
- Cigit? - kérdezte mosolyogva, előrántva egy dobozzal, azt feltette maga elé a zongorára.
- Jöhet.
Mindketten kivettünk egy szálat, és az én gyújtómhoz folyamodva meggyújtottam az enyémet, majd annak parázsló végével egyensúlyozva az övét. Másodperces eltéréssel fújtuk ki a meleg füstöt a légkörbe.
Eldumálgattunk, körülbelül fél óra múlva vetült fel bennem valami. - Mióta zongorázol?
- Kilenc éves korom óta. Nekem igazán komoly gyerekkorom volt, legalábbis egy része. Lelkesen játszottam Bach műveket, felléptem az iskolában, mint kísérő... tehát hajtós.
- Értem. Minden esetre, megérte. Engem lenyűgöztél.
Őszinte jókedvvel húzódott fel szája sarka, mikor a szék oldalán elnyomta a nikotinbombáját. A hangszerek közt messze, egy füzetet fedeztem fel.
- Dalt írtál?
- Lejegyeztem - felelte. - Van egy új, rögtönzött szerzeményünk, amit Nate-tel hoztunk össze. Sokat jelent nekünk, de ezt majd megtudod, amikor este megint elpróbáljuk. Addig is, - emelkedett fel - ne less! Dobok egy sárgát.
- Menj csak!
Lazán távozott szűk, sztreccs nadrágjában, furcsa, tetszetős bakancsában, és lenge atlétájában. Ahogy végignéztem a zongorán, megborzongtam. Gyönyörű, nagy, fekete szépség volt, nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Először végighúztam rajta a kezem, aztán pár kis kezdő hangot játszottam, kipróbálva, milyen gyorsan tudom őket játszani, aztán ezek ismerős, tanult dallá folytak össze.

©