Huszonhatodik hang
A múltheti rész pörgősségét tartva több helyszín, esemény váltja a másikat gyors egymásutánba, szóval sok csillagozott rész lesz. Várom a kommentjeiteket, és a pipálásokat.
Rock 'N' Roll! |m|
*****
-
És Billie... Istenem, milyen helyes volt! - áradozott szüntelenül,
amióta megérkezett. Lorrie kisimult, megváltozott ezalatt a rövid út
alatt. A haja dúsan, egészségesen lógott a lófarokba, amibe kötötte, kék
szemei izzott a Jay-jel való kapcsolat varázsától, arca kipirosodott,
de ettől ugyanolyan fehér maradt, mint volt. - Látnod kellett volna -
nyalta végig szája szélét, újfent fürgébben kapott a csokoládéért.
Fehér
csoki. Nagyon kevés alkalommal adatik meg, hogy édességgel tömjem a
fejem, most meg drága barátnőm hozott egy táblával, és kibeszéltük az
ügyesbajos szarságainkat. - Hogy érezted magad a wellnessen?
-
Szuperül! Megmasszíroztak, arcpakolást kaptam, fürödtünk a gyógyvízben
Jay-jel... Csak hát tudod... nekem ez az egész nem való.
Szomorkás
szemeiben támadt komorságot csámcsogva figyeltem, majd egy újabb kockát
törtem, míg lenyeltem azt. - Hogyne tudnám. Jól esett, az a lényeg.
- Igen. A bőröm olyan, mint a babapopsi - újságolt megint vidáman, és ezt nem állhattam meg vigyorgás nélkül. - Jay imádja.
Pajkos kacsintása, meg az ilyen témáknál előkerülő hanglejtése mindkettőnket megnevettetett. - Egészségetekre, gyerekek.
- Te?
Sűrű pislogás fogott el. - Én? Mi?
- Nem szedtél fel valakit?
-
Ez komoly? Pár nap alatt szerinted megismerek valakit, felrángatom ide,
- mutattam körbe, tekintetével követte az útvonalat - és már a pasim
is?
- Szóval igen? - nagyra nyílt szemekkel reménykedően bámult, nyelvével lenyalta a megolvadt csokoládét az ujjairól.
- Persze hogy nem. Elmondtam volna.
- A bandából?
- Megőrültél? Dehogy.
Sokat
mondó szuggerálása rohadtul idegesítő volt, nem hagyta abba akkor sem,
mikor a kanapén heverő papírban megtörtem egy darabbal a fehér isteni
nyalánkságból. - Mi van? Mondom hogy nem.
- Biztos? Nagyon jól elvagy velük.
-
A haverjaim - feleltem hajthatatlanul. Konokok voltunk mindketten,
ezért nem értette meg, ha az én igazam ellenkezett az övével.
Megadóan felsóhajtott, kiette az utolsó csokit is, ami maradt. - Oké. Jól van. Ezt figyeld!
Előkerült
a fényképezője, vagy egy fél órán keresztül mutogatta a képeket, amiket
csinált, a videókat. - Csináltam hangfelvételt Jay telefonján.
- Kalózkodtál? - ugrattam az élménybeszámoló végeztével.
- Meglehet. Ha az ember egy Green Day koncertre megy, nem hagyhatja ki, hogy ne örökítse meg minden formában.
- Mondhatni.
- Na! Nem meséltél semmit, csak én jártattam eddig a pofámat. Mi történt itthon, amíg én lébecoltam?
A
fejek, amiket vágott: a döbbent, a hitetlen, az értetlen, a dühös, a
boldog, gyorsabbnál gyorsabb tempóban következtek. Mindent elmeséltem.
Az elejétől a végéig. A felvidító partit - amennyire emlékszem -, a
másnapot, a plázás kirohanást, a tegnapi pihinapot, meg a mai hívást
apámmal. Lorrie könnyezve röhögött. - Lemaradtál életed legszebb
pillanatáról.
- Le bakker. Szívesen belerúgtam volna még egyet abba a ribibe!
- Ez sehol sincs ahhoz, amit érdemel.
- Ja - értett egyet sietve. - Próbáltatok?
Témánál vagyunk. A beszélgetés új irányba terelődött. - Nem. Össze kéne ülnünk ma... szólunk a fiuknak?
- Még jó! Egyikükkel sem találkoztam. Meg kell hallgatniuk az élménybeszámolómat! - kapott a nagy magyarázás közben a mobiljáért.
Mindketten elővettük a telefonunkat, én ugyan csak visszahívást tudtam kérni, sikerült elérnünk mindenkit.
*****
A várost délután beárnyékolta egy nagy, végeláthatatlan, szürke felleg, és öt perccel azelőtt, hogy kitettük volna a lábunkat a fejünk felett lévő tető alól, zuhogni kezdett, dörögni. Kiadós vihar kerekedett, és egyáltalán nem úgy festett, mintha egyik pillanatról a másikra véget érne.
Felhúztam a sityakomat, fekete pulóverem alá rejtőztem a hűs, apró, millió esőcsepp elől, gitárom pedig biztonságban pihent a hátamon, fekete tokjában, míg barátnőm szívesen ázott a bőrdzsekijében, azon bosszankodva, hogy nem tud rágyújtani. Fekete haja vézna tincsekbe tömörült, bőrdzsekijéről lepergett a víz, kitűzőiről szintén. Egymás mellett ballagtunk, hol csendben, hol elmorzsoltunk pár szót a régen ismert kirakatokról. Egy-kettőnél nem bírtuk megállni, hogy ne álljunk meg nézelődni. Annyi mindent szerettem volna magamnak, de a pénz, vagy a hatalom sohasem érdekelt, ilyen, olyan áron, akkor sem.
L.A. utcáin a tomboló vihar miatt az emberek szokás szerint rohanni kezdtek, mint a mérgezett egér, behúzódtak valahová, az előre gondolkodóbbak felemelték maguk fölé az esernyőt, amit ezekre a helyzetekre tartogattak, a nyugodtabbak meg lazán bőrig áztak. Az elsuhanó autókról lefolyt az esőréteg, helyére újabb és újabb került. Máris tócsák tarkították a szürkés aszfaltot a járdán, az úttesten, sokan megszenvedték, hogy felcsapták őket. Nem kellemes, főleg, ha busszal történik. Engem és Lorriet már minden megtalált egyszer, ami felcsaphat valakit: kocsi ( minden márkából ), busz, bicikli.
A BMX-es srácok többsége tovább ugrál az esők ellenére a pályájukon, vagy a játszótereken, lépcsőkön, ahol épp kedvező nekik, de páran hazatekernek, esetleg szárazabb területre ugratni. Öt, hat lurkó jött velünk szembe, vadul tekertek, fel-felpattantak, felálltak a bicajon, úgy suhantak el mellettünk. Rendesek voltak, mert se nem csaptak fel, se nem ütöttek el. Kifejezetten örültem.
Befordultunk a szokásos kanyarban, sietősen kinyitottuk az üvegajtón, és bevágódtunk a próbaterembe. Odabentről hangokat hallottam, bár elég keveset. Levettük a kabátot, pulcsit, ledobáltuk azokat a padlóra, rögtön, mikor beléptünk. A felszerelések java össze volt készítve, óvatosan az én gitáromat is közéjük helyeztem. - Hali - köszöntem félhangosan.
A bagós haverjaim a roskadozó kanapén ültek, kivételesen a hamuzóba hamuztak. Hirtelen abbahagyták a beszédet belépésünkkor. - Sziasztok.
- Sziasztok faszikáim! - ugrott hozzájuk Lorrie, és megölelgette az itt lévőket. Gyorsan elhadarta az élményeit, én addig felhangoltam a gitáromat.
Matt vigyorogva melegítette a csuklóit, doboló gyakorlatokat csinált, Eddie - mint mindig, pontos volt - érdeklődve figyelte a locsogó picsát, akit a barátnőmnek hívok, Em pedig szüntelenül nevetett, faggatta a lányt. Húsz percet vártunk Lenre. Ő esett be utolsónak, nyúzottan, megnyúlt, szúrósan borostás arccal, meggyűrt bőrruhában. Munka után átöltözött és jött is. - Bocs skacok.
- Nem gond - legyintettem megértően. - A lényeg, hogy itt vagy.
Bólintott. - Miről maradtam le?
- Semmiről - pakoltam tovább. - Hoztam pár dalötletet. Meg szólót, egy-két riffet.
- Tyű, AJ! Te aztán szorgos kis hangya vagy. Iparkodtál helyettünk is.
- Hülye vagy te - csattant Lorrie-tól egy ütés Matt izmos lábán, amit elnézve, nem kis munka volt kidolgozni, karban tartani meg még annyira. - Szerinted én nem csináltam semmit? Egy-két sor.... meg egy dallam. De jobb mint a semmi.
- Meglátjuk, hogy építem bele.
Eddie lazán elnyomta a görnyedező cigijét, és kedvesen mosolygott rám. Általánosságban kettőnknek voltak ötletei a dalokhoz: szövegrészletek, meg minden egyéb. A többiek be-besegítettek, és a hozott anyagból közös ötleteléssel, amiben egyaránt részt veszünk mindannyian, megszületik a végleges változat szövegben, ritmusban.
- Én hoztam mindenféle szarságot - vakargatta fél hosszú haja alatt tarkóját. - Kezdhetnénk!
Egy kisebb hangolási csúszással megtaláltuk azt a hangzást, amit kerestünk. Nyitásnak a *Shake a shake baby rövid, két perces szöveget énekeltem fel, Matt a dobokkal egy egyenletes, ismétlődő kíséretet adott, a fiúk gitáron vagány magas, mély váltakozást a témához hűen. Másodjára már egész zökkenőmentesen ment, Lorrie még tétlenkedett a vokálba, de gyakorlással velem fogja tudni lökni a rizsát. Szerintem megmarad véglegesnek.
Másodjára a kedvencemet mutattam meg. A plázás eset után szavakba öntés helyett éneklésbe fojtottam a fasza történetet, egy egész szám kerete belül. A *Plaza Mania címet kapta, az első két sor után félmosolyok kísértésével kezdtünk játszani.
Nem tetszett. Valami hiányzott.
- Nem jó - túrtam a hajamba, a banda felé fordultam, hogy végignézhessek rajtuk. - Nem, nem, nem. Ezt nem.
Egy percig néma csend állt be, senki sem értette, merre lépjünk tovább. Len feldörmögött. - Mit szólsz ehhez? - söpörte hátra szőke tincseit, amik Kurt Cobain-ossá tették, és a basszusból egy szokatlan, össze-vissza hang szólt, megvakargatva azt a pluszt, a bizsergést, a szikrát, amit kerestem.
- Igen. Tetszik. Matt valami... pörgőset! Mint a tü-tü-tütürütü - utánoztam a tü-zéssel azt a bizonyos hangzást, majd ahogy a kondis srác mosolytól viruló képpel ütötte a dobokat, csettingetni kezdtem. - Erre kéne egy vékony pengetés, - értekeztem Eddie-vel - és van egy szólóm, - pattantam máris a gitárért nem messze - ehhez tökéletes lesz.
Lassan folytak egymásba a másikat kiegészítő hangszerek. - Tartsátok!
Magamhoz intettem barátnőmet, az csillogó, kék szemekkel csatlakozott, kevés tévesztéssel, félreénekléssel eljátszottuk a *Plaza Mania-t. A szóló adta magát, hűséges, kicsit kopott gitárom húrjai életre keltek az ujjaim alatt. Elememben voltam. A próbaterem, az inspirációs levegő, a kreatív emberek körülöttem, gitár a kezemben, a mikrofon előttem... ezekkel adott az energikus bandánk.
Ed pár sorához hozzácsaptam valamit, amit a hétvégi hakni után firkáltam, és kisebb változásokkal, egy, a srác által kitalált érzésvilággal megszületett a *Fear, este tíz felé félig készen állt a *Can I ask some vodka? szám. Az utóbbi egy berúgásunkra emlékeztetett engem, ami csúnyán végződött ugyan, de életem legjobb bulija volt.
- Klassz - lihegtem kivörösödve. Lefőttünk, izzadtunk az ugrálástól, a frissítő esőn, meg a pár fokos lehűlésen túl is. - Nagyon klassz.
Büszkén vigyorogtunk, mintha be lettünk volna szívva. Sok új dalunk lett, nem mentünk ki a formából, gond nélkül összecsiszolódtunk. Pörögtem.
*****
- Sziasztok - köszöntem félvállról, hangosan a kifelé tóduló bandatagoknak. Mindig megvárnak, akkor is, ha máshová megyek tőlük, most azonban jobbnak láttam, ha helyre pofozom a termet. Már amennyire képes leszek rá. Nem ragyogásig, hanem egy tűrhető formára. Eddie a gitártokjával baszakodott, majd a dolga végeztével sem ment el. - Hát te?
Törölgettem, a hamuzó félúton megállt a kezemben. A fiú vidáman kacsintott. - Segítek. Úgy sincs semmi dolgom, szóval... Szívesen maradok - dugta kezét a farmerébe, még kisebbnek éreztem a testem az ő magasságához képest. Hátát kihúzta, fél hosszú haja alól, borostájának keretében szép szempárja világoszöld árnyalatban pompázott a kíváncsiságtól, és a barátságosságtól.
Egy jó barát volt, egy jó srác, belevaló kölyök. Lébecolásának, munkanélküliségének mégsem esik áldozatául. Nem züllik el - én úgy tudom, nekem pedig mindent elmond -, jártam nála sokszor, a lakása fiús, és rendezett. Mostanában igen messze vetett minket a sors.
Bánta a franc, hogyha a közös programunk takarítás?
- Oké. Fasza.
Tenni-venni kezdett a padlón, a doboknál, a sarkakat figyelte. Nagyon hasznosan végezte a munkát, szó szerint a kezem alá dolgozott. Nehezemre esett elinni, hogy valóban együtt takarítok vele, egy fiúval. De tőlük már semmi sem lep meg. Eleinte csend honolt bent, és egyáltalán nem a zavaró fajtából. Az a jó társaság, amikor nem érezzük kínosnak a csendnek, feltétlenül megszólalni. Vele könnyedén szót értettem, beszéd nélkül is.
- Mondd, - kezdtem végül, komorabban, mint akartam - mi a helyzet veled?
Féloldalt állva elkaptam a meglepett arckifejezését egy művészi szögből: láttam vonásainak kitisztulását, egy keményebb állkapocsrángást, a nekem szegeződő szemeket. A törlőre bámultam, mégsem bírtam ki, hogy ne nézzem. Kisugárzása őszintén elárulta azt, hogy nem kell aggódnom érte, megvan magának, ám amíg a saját szájából nem hallom, nyugtalanná tesz az esetleges neheztelésének gondolata. - Jól vagyok - pislogott párat értetlenül, míg ez átment bazsalygásba. A légkör hirtelen megváltozott. Bensőséges, sokatmondó, könnyed lett.
- Oké. Hiányoltalak az egyik este.
Lábujjhegyre emelkedtem, azzal a pár centis magasságeltéréssel akartam leszedni a pókhálót az egyik sarokból. Többszöri küszködésemet megoldva szorosan mellém lépett, elvette a törlőt, és egyszerűen felnyújtózkodott az asztal segítségével. - Az ágyadból? - mormolta perverz örömmel a hangjában, a képén.
- Nem - löktem a mellkasán egyet, de meg sem ingott. Babrálni kezdtem a nemrég az ő markában lapuló rongyot. - A Cathouse-ban ittunk. Kirúgtak és... azért volt a búfelejtő parti.
- Bocsi. Programot beszéltem meg, és nem tudtam lemondani. Elmentem volna, tényleg.
- Semmi gond. Jól érezted magad?
- Fogjuk rá - grimaszolt. - Gokartoztunk a haverokkal. Szarul esett, hogy nem jöttem, vagy nem vittelek el.
Gyomromban felháborodottság kúszott felfelé, meleget, hideget sugárzott a bensőségeimbe, a végtagjaimba. - Ugye nem martad magad egész este?
Végignyalta száját. - Nem, csak... Érted.
- Eddie, felejtős. Utáltam azt a helyet. Elestem a fizetéstől, nem lesz albérlet, próbaterem - néztem körbe csüggedten -, ha csak nem jön be valami koncert, vagy fekete meló.
- AJ, egy szavadba kerül, és kisegítelek.
- Miből? - kuncogtam nyomorúságomban, ezzel megbántva egy kicsit őt is. - Nincs munkád, koncertekből, segítségekért kapott lóvéból tartod fenn magad. Hogy várnám el, hogy segíts? Apámtól se fogadtam el - mondtam tovább, az egy-két félreesett csikk felszedésének hajlongásaikor. - Köszönöm, nincs rá szükségem. Ha nagy szarban leszek, elfogadom - biztosítottam.
Felemelkedtem a padlóról, Ed félrebiccentett fejjel, büszkén, megértően, sértetten, erőszakosan figyelt, ezek keveréke kiismerhetetlenséget varázsolt a srácra. Ettől tartom őt másnak a többieknél. - Oké. Szólsz?
- Szólok. Volt már rá példa - mutattam vádlóan felé, mire beadta a derekát, és rám hagyta a témát.
- Volt.
Úgy tíz perc szünet következtében lett alkalmam agyalni azon, mit csinálhatnánk együtt. Szerettem az időmet kettesben tölteni vele, mert a testvériesség, ami összetartotta a bandánkat, az Evencrewt, a segítőm szíve a melegágya. Mi ketten sokkal hamarabb megosztottuk egymással a szarságokat, mint bárkivel. Mondhatni, számomra az apa-Lorrie kombináció fiú keveréke, és az idő kerekének köszönhetően ugyanannyira fontossá vált, akár a két korábban említett személy.
- Figyu - szóltam -, nincs kedved megnézni egy filmet, meg ilyenek?
- De - vágta rá gondolkodás nélkül.
- Jó. Megbeszéljük mikor jó neked, meg nekem.
- Szuper.
A hely kipofozása nem vett sok időt igénybe tőlünk, és ráadásul majdnem hazáig kísért. Két arcpuszival búcsúzásképp elváltunk egymástól. Én hazamentem, Eddie meg az üres, szürke L.A. városának betonházai felé, vagy az otthonába, vagy máshoz. Ki tudja?
*****
Az ablakba könyököltem, a város mozgolódását, zúgolódását figyeltem, és a cigarettából egyre nagyobbakat tüdőztem le. A napsugarak már le is fogták a "még fehér, de azért barna is" bőrömet pirospozsgássá, holnapra abból barnulás lesz. Az epe a torkomba gyűlt, ha belegondoltam, hogy elhagyjam az albérletet. Szerettem. Amikor menni kellesz, menni fogok, csak éppen nem dalolok pakolás közben.
Lehamuztam a párkányra, szemem sarkából megpillantottam egy kóbormacskát. Ügyesen egyensúlyozott a magasságban egyik párkányról, falról a másikra, feljebb, lejjebb, kénye kedve szerint, lépésről lépésre haladt, jelenleg velem egy szinten. Valahol az én, és a szomszéd lakásának szakaszán telepedett le, lehunyta szemét a jóleső melegre, feje bóbiskolt erre-arra, dús, szürke, itt-ott megtépázott szőrzetén megvillantak a fények. Nem félt a közelségemtől. Valószínű, hogy valaki kidobta őt.
Gyorsan visszaléptem a konyhába, kerestem abból a kevés tálgyűjteményemből valami kicsit, és a hűtőből a fél literes tejet kiöntöttem neki. Amúgy sem iszom, felbontottan meg holnap utánra megromlana. Úgy raktam, nehogy leboruljon a finom étek, amit a macskának szántam. Először nagy, sárga szemeivel - amiket most láttam -, méregette, végül eggyel arrébb ült. Megint, és megint. A tálat súrolta, bizalmatlanul szimatolt a levegőbe. Az utcán tapasztaltak miatt lehet ennyire visszahúzódó...
Hátrább húzódtam, hogy békében ehessen. Négylábú barátom óvatosan nyalintott a fehér italba, az apró moccanásom megrémisztette, jó reflexeinek, érzékeinek köszönhetően felkapta a fejét. Megmerevedtem, hogy az állat ne rémüljön meg még jobban. Az állat le sem vette rólam kifejező, gyönyörű szemeit, és a csábításra farkasszem nézésbe elegyedtem vele. A csontomig hatoló csendet lassú, jóízű fetyelése szakította meg, a gazdátlan, kóborló macska torkának túl jól esett az étek ahhoz, hogy mohón utána ne kapjon, de szemfülességében fél szemét rajtam tartotta.
Szívetmelengető volt látni, ahogy gyomra kikerekedik, szabályosan kinyalja a tálat, hogy egy csepp se menjen kárba. Igyekeztem a leghangtalanabbul állni, és nem zavarni. Mikor legközelebb felnézett, hála ült a sárga íriszekben, vele együtt úszkált a túlélési ösztön, ami azt kívánta, hogy minél előbb eltűnjön az emberek vizslató tekintete elől. Elvégre, sokan inkább belerúgnak, megtapossák a kóbor állatokat, de legyen az akár ember is, minthogy segítsenek rajtuk.
A szürke bunda ellobogott a párkányon, a tűzlépcsőhöz. Utánanéztem, és a legközelebbi sikátorban beleolvadt a bűz, a mocsok világába.
*****
A telefon rezgésére mostani csengőhangom, a *Nirvana - Come As You Are-ja vagy harmadjára szólalt meg. Lefelé egyensúlyoztam a bűzös pincébe, ami általában a lépcsőházakhoz tartozik, a tömött kukák egyikébe ugyan még fért valami, de persze leghátul sorakozott a koszos, hűvös, dögkút parfümillatával elárasztott helyiségben. A szag, tisztaság terén tűrhetőbb liftbe léptem, megnyomtam a hetedik emelet gombját, és a csattanó ajtók záródásakor puhán elindultam felfelé. Hátammal a kopottas, karcolt felvonónak dőltem, érezhetően idegesebben vettem fel Lennek. - Mondd.
- AJ! Háromszor hívtalak! - hisztérikázott a telefonba - mintha kitört volna a harmadik világháború, csak a drámai hatás kedvéért -, azonban elég szórakozott stílusban beszélt. Cigizett a fújásokból ítélve, és nevetett.
- Hallottam, csak levittem a szemetet. Mi van?
- Figyu. Szerintem pár napig kerüld a balhét, de rohadtul.
Ráncolt homlokkal folytattam. - Mert?
- Mert hallottam egy havertól, hogy a fakabátok a felvételen nem tudnak azonosítani sok mindenkit, de téged a plázában egyesek tudtak. Casht nem ismerték, Leo meg jófej volt, és hallgatott.
- Seymour - nyögtem a plafon felé. - Bassza meg a kurva élet - fakadtam ki frusztráltan, és a nyöszörgést egy dühös káromkodás váltotta fel. A düh párolgott, érlelődött bennem egyszerre.
Hogy lehet ennyire köcsög valaki?
- A lakcímedet nem tudta. A neved viszont igen. Annyit hogy Jane. Egyelőre nyomoznak, szóval... Reménykedj, hogy ha a kapitányságon lyukad ki, a városban nyilvántartott Jane-ek között ne ismerjen fel.
- Rohadt élet.
Len szavai biztonságot adtak, a szótlanságban mintha az ő meleg, bársonyos hangszíne ölelné át az univerzumot. Szívem vadul dübörgött a mellkasomban, torkom összeszorult, a fülem zúgni kezdett. - Ezért is hívtalak. A hírekbe nem kerülsz bele, az albérlőd nem fog felismerni. Maradj inkább a háttérben egy-két hétig. Volt pár zűröd, benne vagy a nyilvántartásban, szóval imádkozz, hogy ne találjanak rád! Seymour elszánt, ráveheti magát, hogy leüljön, és ha kell, fél délutánon át keresi a képed a rendőrségen.
Gondterhelten sóhajtottam. - Jó. Kösz. Ez remek. Odafigyelek.
- Ügyes legyél AJ!
- Csá.
Kinyomtam, és megszakadt a vonal. Rögtön az ajtók nyitásakor megpróbáltam kirobogni, de kis szerencsén múlott, hogy átessek a szomszédaimon. A magas Kara kifogástalanul pislogott a túlbuzgó alakom gyors mozdulataira, aztán elmosolyodott. A harmincas éveinek közepét taposta, arcán nem lapultak fáradtság, idősödés jelei, félhosszú, vörös haja egészségesen, dúsan hullámzott lapockájáig. Barna, fiatalos szemei tomboltak a legutóbbi menet után, és mellette álló Brad zöld szempárja sem véletlenül ragyogott. A vele egyidős srác vigyorgott, hófehér fogsora világított, csak úgy, mint a fakó bőre, ami a Los Angelesi időjárásban is képes volt ennyire világos maradni. Szőke frizuráját oldalt géppel nyírta le a közeljövőben, az apró, szőkés, növekvő hajszálak ezt bizonyították, a felül megmaradt sima, hosszú tincsek előre buktak. - Szia AJ.
- Helló - köszöntem már félúton az ajtó felé, ezzel is érzékeltem, mennyire sietek, és nincs kedvem beszélgetni. Látszott, kedvük sem volt leállni trécselni.
Sportos öltözékük, a belőlük áradó frissesség a futásra készülődést jelentette. Elslisszoltam az ajtóhoz, aztán a felvonó, valamint az én ajtóm záródására egyaránt megkönnyebbültem.
- Le bakker. Szívesen belerúgtam volna még egyet abba a ribibe!
- Ez sehol sincs ahhoz, amit érdemel.
- Ja - értett egyet sietve. - Próbáltatok?
Témánál vagyunk. A beszélgetés új irányba terelődött. - Nem. Össze kéne ülnünk ma... szólunk a fiuknak?
- Még jó! Egyikükkel sem találkoztam. Meg kell hallgatniuk az élménybeszámolómat! - kapott a nagy magyarázás közben a mobiljáért.
Mindketten elővettük a telefonunkat, én ugyan csak visszahívást tudtam kérni, sikerült elérnünk mindenkit.
*****
A várost délután beárnyékolta egy nagy, végeláthatatlan, szürke felleg, és öt perccel azelőtt, hogy kitettük volna a lábunkat a fejünk felett lévő tető alól, zuhogni kezdett, dörögni. Kiadós vihar kerekedett, és egyáltalán nem úgy festett, mintha egyik pillanatról a másikra véget érne.
Felhúztam a sityakomat, fekete pulóverem alá rejtőztem a hűs, apró, millió esőcsepp elől, gitárom pedig biztonságban pihent a hátamon, fekete tokjában, míg barátnőm szívesen ázott a bőrdzsekijében, azon bosszankodva, hogy nem tud rágyújtani. Fekete haja vézna tincsekbe tömörült, bőrdzsekijéről lepergett a víz, kitűzőiről szintén. Egymás mellett ballagtunk, hol csendben, hol elmorzsoltunk pár szót a régen ismert kirakatokról. Egy-kettőnél nem bírtuk megállni, hogy ne álljunk meg nézelődni. Annyi mindent szerettem volna magamnak, de a pénz, vagy a hatalom sohasem érdekelt, ilyen, olyan áron, akkor sem.
L.A. utcáin a tomboló vihar miatt az emberek szokás szerint rohanni kezdtek, mint a mérgezett egér, behúzódtak valahová, az előre gondolkodóbbak felemelték maguk fölé az esernyőt, amit ezekre a helyzetekre tartogattak, a nyugodtabbak meg lazán bőrig áztak. Az elsuhanó autókról lefolyt az esőréteg, helyére újabb és újabb került. Máris tócsák tarkították a szürkés aszfaltot a járdán, az úttesten, sokan megszenvedték, hogy felcsapták őket. Nem kellemes, főleg, ha busszal történik. Engem és Lorriet már minden megtalált egyszer, ami felcsaphat valakit: kocsi ( minden márkából ), busz, bicikli.
A BMX-es srácok többsége tovább ugrál az esők ellenére a pályájukon, vagy a játszótereken, lépcsőkön, ahol épp kedvező nekik, de páran hazatekernek, esetleg szárazabb területre ugratni. Öt, hat lurkó jött velünk szembe, vadul tekertek, fel-felpattantak, felálltak a bicajon, úgy suhantak el mellettünk. Rendesek voltak, mert se nem csaptak fel, se nem ütöttek el. Kifejezetten örültem.
Befordultunk a szokásos kanyarban, sietősen kinyitottuk az üvegajtón, és bevágódtunk a próbaterembe. Odabentről hangokat hallottam, bár elég keveset. Levettük a kabátot, pulcsit, ledobáltuk azokat a padlóra, rögtön, mikor beléptünk. A felszerelések java össze volt készítve, óvatosan az én gitáromat is közéjük helyeztem. - Hali - köszöntem félhangosan.
A bagós haverjaim a roskadozó kanapén ültek, kivételesen a hamuzóba hamuztak. Hirtelen abbahagyták a beszédet belépésünkkor. - Sziasztok.
- Sziasztok faszikáim! - ugrott hozzájuk Lorrie, és megölelgette az itt lévőket. Gyorsan elhadarta az élményeit, én addig felhangoltam a gitáromat.
Matt vigyorogva melegítette a csuklóit, doboló gyakorlatokat csinált, Eddie - mint mindig, pontos volt - érdeklődve figyelte a locsogó picsát, akit a barátnőmnek hívok, Em pedig szüntelenül nevetett, faggatta a lányt. Húsz percet vártunk Lenre. Ő esett be utolsónak, nyúzottan, megnyúlt, szúrósan borostás arccal, meggyűrt bőrruhában. Munka után átöltözött és jött is. - Bocs skacok.
- Nem gond - legyintettem megértően. - A lényeg, hogy itt vagy.
Bólintott. - Miről maradtam le?
- Semmiről - pakoltam tovább. - Hoztam pár dalötletet. Meg szólót, egy-két riffet.
- Tyű, AJ! Te aztán szorgos kis hangya vagy. Iparkodtál helyettünk is.
- Hülye vagy te - csattant Lorrie-tól egy ütés Matt izmos lábán, amit elnézve, nem kis munka volt kidolgozni, karban tartani meg még annyira. - Szerinted én nem csináltam semmit? Egy-két sor.... meg egy dallam. De jobb mint a semmi.
- Meglátjuk, hogy építem bele.
Eddie lazán elnyomta a görnyedező cigijét, és kedvesen mosolygott rám. Általánosságban kettőnknek voltak ötletei a dalokhoz: szövegrészletek, meg minden egyéb. A többiek be-besegítettek, és a hozott anyagból közös ötleteléssel, amiben egyaránt részt veszünk mindannyian, megszületik a végleges változat szövegben, ritmusban.
- Én hoztam mindenféle szarságot - vakargatta fél hosszú haja alatt tarkóját. - Kezdhetnénk!
Egy kisebb hangolási csúszással megtaláltuk azt a hangzást, amit kerestünk. Nyitásnak a *Shake a shake baby rövid, két perces szöveget énekeltem fel, Matt a dobokkal egy egyenletes, ismétlődő kíséretet adott, a fiúk gitáron vagány magas, mély váltakozást a témához hűen. Másodjára már egész zökkenőmentesen ment, Lorrie még tétlenkedett a vokálba, de gyakorlással velem fogja tudni lökni a rizsát. Szerintem megmarad véglegesnek.
Másodjára a kedvencemet mutattam meg. A plázás eset után szavakba öntés helyett éneklésbe fojtottam a fasza történetet, egy egész szám kerete belül. A *Plaza Mania címet kapta, az első két sor után félmosolyok kísértésével kezdtünk játszani.
Nem tetszett. Valami hiányzott.
- Nem jó - túrtam a hajamba, a banda felé fordultam, hogy végignézhessek rajtuk. - Nem, nem, nem. Ezt nem.
Egy percig néma csend állt be, senki sem értette, merre lépjünk tovább. Len feldörmögött. - Mit szólsz ehhez? - söpörte hátra szőke tincseit, amik Kurt Cobain-ossá tették, és a basszusból egy szokatlan, össze-vissza hang szólt, megvakargatva azt a pluszt, a bizsergést, a szikrát, amit kerestem.
- Igen. Tetszik. Matt valami... pörgőset! Mint a tü-tü-tütürütü - utánoztam a tü-zéssel azt a bizonyos hangzást, majd ahogy a kondis srác mosolytól viruló képpel ütötte a dobokat, csettingetni kezdtem. - Erre kéne egy vékony pengetés, - értekeztem Eddie-vel - és van egy szólóm, - pattantam máris a gitárért nem messze - ehhez tökéletes lesz.
Lassan folytak egymásba a másikat kiegészítő hangszerek. - Tartsátok!
Magamhoz intettem barátnőmet, az csillogó, kék szemekkel csatlakozott, kevés tévesztéssel, félreénekléssel eljátszottuk a *Plaza Mania-t. A szóló adta magát, hűséges, kicsit kopott gitárom húrjai életre keltek az ujjaim alatt. Elememben voltam. A próbaterem, az inspirációs levegő, a kreatív emberek körülöttem, gitár a kezemben, a mikrofon előttem... ezekkel adott az energikus bandánk.
Ed pár sorához hozzácsaptam valamit, amit a hétvégi hakni után firkáltam, és kisebb változásokkal, egy, a srác által kitalált érzésvilággal megszületett a *Fear, este tíz felé félig készen állt a *Can I ask some vodka? szám. Az utóbbi egy berúgásunkra emlékeztetett engem, ami csúnyán végződött ugyan, de életem legjobb bulija volt.
- Klassz - lihegtem kivörösödve. Lefőttünk, izzadtunk az ugrálástól, a frissítő esőn, meg a pár fokos lehűlésen túl is. - Nagyon klassz.
Büszkén vigyorogtunk, mintha be lettünk volna szívva. Sok új dalunk lett, nem mentünk ki a formából, gond nélkül összecsiszolódtunk. Pörögtem.
*****
- Sziasztok - köszöntem félvállról, hangosan a kifelé tóduló bandatagoknak. Mindig megvárnak, akkor is, ha máshová megyek tőlük, most azonban jobbnak láttam, ha helyre pofozom a termet. Már amennyire képes leszek rá. Nem ragyogásig, hanem egy tűrhető formára. Eddie a gitártokjával baszakodott, majd a dolga végeztével sem ment el. - Hát te?
Törölgettem, a hamuzó félúton megállt a kezemben. A fiú vidáman kacsintott. - Segítek. Úgy sincs semmi dolgom, szóval... Szívesen maradok - dugta kezét a farmerébe, még kisebbnek éreztem a testem az ő magasságához képest. Hátát kihúzta, fél hosszú haja alól, borostájának keretében szép szempárja világoszöld árnyalatban pompázott a kíváncsiságtól, és a barátságosságtól.
Egy jó barát volt, egy jó srác, belevaló kölyök. Lébecolásának, munkanélküliségének mégsem esik áldozatául. Nem züllik el - én úgy tudom, nekem pedig mindent elmond -, jártam nála sokszor, a lakása fiús, és rendezett. Mostanában igen messze vetett minket a sors.
Bánta a franc, hogyha a közös programunk takarítás?
- Oké. Fasza.
Tenni-venni kezdett a padlón, a doboknál, a sarkakat figyelte. Nagyon hasznosan végezte a munkát, szó szerint a kezem alá dolgozott. Nehezemre esett elinni, hogy valóban együtt takarítok vele, egy fiúval. De tőlük már semmi sem lep meg. Eleinte csend honolt bent, és egyáltalán nem a zavaró fajtából. Az a jó társaság, amikor nem érezzük kínosnak a csendnek, feltétlenül megszólalni. Vele könnyedén szót értettem, beszéd nélkül is.
- Mondd, - kezdtem végül, komorabban, mint akartam - mi a helyzet veled?
Féloldalt állva elkaptam a meglepett arckifejezését egy művészi szögből: láttam vonásainak kitisztulását, egy keményebb állkapocsrángást, a nekem szegeződő szemeket. A törlőre bámultam, mégsem bírtam ki, hogy ne nézzem. Kisugárzása őszintén elárulta azt, hogy nem kell aggódnom érte, megvan magának, ám amíg a saját szájából nem hallom, nyugtalanná tesz az esetleges neheztelésének gondolata. - Jól vagyok - pislogott párat értetlenül, míg ez átment bazsalygásba. A légkör hirtelen megváltozott. Bensőséges, sokatmondó, könnyed lett.
- Oké. Hiányoltalak az egyik este.
Lábujjhegyre emelkedtem, azzal a pár centis magasságeltéréssel akartam leszedni a pókhálót az egyik sarokból. Többszöri küszködésemet megoldva szorosan mellém lépett, elvette a törlőt, és egyszerűen felnyújtózkodott az asztal segítségével. - Az ágyadból? - mormolta perverz örömmel a hangjában, a képén.
- Nem - löktem a mellkasán egyet, de meg sem ingott. Babrálni kezdtem a nemrég az ő markában lapuló rongyot. - A Cathouse-ban ittunk. Kirúgtak és... azért volt a búfelejtő parti.
- Bocsi. Programot beszéltem meg, és nem tudtam lemondani. Elmentem volna, tényleg.
- Semmi gond. Jól érezted magad?
- Fogjuk rá - grimaszolt. - Gokartoztunk a haverokkal. Szarul esett, hogy nem jöttem, vagy nem vittelek el.
Gyomromban felháborodottság kúszott felfelé, meleget, hideget sugárzott a bensőségeimbe, a végtagjaimba. - Ugye nem martad magad egész este?
Végignyalta száját. - Nem, csak... Érted.
- Eddie, felejtős. Utáltam azt a helyet. Elestem a fizetéstől, nem lesz albérlet, próbaterem - néztem körbe csüggedten -, ha csak nem jön be valami koncert, vagy fekete meló.
- AJ, egy szavadba kerül, és kisegítelek.
- Miből? - kuncogtam nyomorúságomban, ezzel megbántva egy kicsit őt is. - Nincs munkád, koncertekből, segítségekért kapott lóvéból tartod fenn magad. Hogy várnám el, hogy segíts? Apámtól se fogadtam el - mondtam tovább, az egy-két félreesett csikk felszedésének hajlongásaikor. - Köszönöm, nincs rá szükségem. Ha nagy szarban leszek, elfogadom - biztosítottam.
Felemelkedtem a padlóról, Ed félrebiccentett fejjel, büszkén, megértően, sértetten, erőszakosan figyelt, ezek keveréke kiismerhetetlenséget varázsolt a srácra. Ettől tartom őt másnak a többieknél. - Oké. Szólsz?
- Szólok. Volt már rá példa - mutattam vádlóan felé, mire beadta a derekát, és rám hagyta a témát.
- Volt.
Úgy tíz perc szünet következtében lett alkalmam agyalni azon, mit csinálhatnánk együtt. Szerettem az időmet kettesben tölteni vele, mert a testvériesség, ami összetartotta a bandánkat, az Evencrewt, a segítőm szíve a melegágya. Mi ketten sokkal hamarabb megosztottuk egymással a szarságokat, mint bárkivel. Mondhatni, számomra az apa-Lorrie kombináció fiú keveréke, és az idő kerekének köszönhetően ugyanannyira fontossá vált, akár a két korábban említett személy.
- Figyu - szóltam -, nincs kedved megnézni egy filmet, meg ilyenek?
- De - vágta rá gondolkodás nélkül.
- Jó. Megbeszéljük mikor jó neked, meg nekem.
- Szuper.
A hely kipofozása nem vett sok időt igénybe tőlünk, és ráadásul majdnem hazáig kísért. Két arcpuszival búcsúzásképp elváltunk egymástól. Én hazamentem, Eddie meg az üres, szürke L.A. városának betonházai felé, vagy az otthonába, vagy máshoz. Ki tudja?
*****
Az ablakba könyököltem, a város mozgolódását, zúgolódását figyeltem, és a cigarettából egyre nagyobbakat tüdőztem le. A napsugarak már le is fogták a "még fehér, de azért barna is" bőrömet pirospozsgássá, holnapra abból barnulás lesz. Az epe a torkomba gyűlt, ha belegondoltam, hogy elhagyjam az albérletet. Szerettem. Amikor menni kellesz, menni fogok, csak éppen nem dalolok pakolás közben.
Lehamuztam a párkányra, szemem sarkából megpillantottam egy kóbormacskát. Ügyesen egyensúlyozott a magasságban egyik párkányról, falról a másikra, feljebb, lejjebb, kénye kedve szerint, lépésről lépésre haladt, jelenleg velem egy szinten. Valahol az én, és a szomszéd lakásának szakaszán telepedett le, lehunyta szemét a jóleső melegre, feje bóbiskolt erre-arra, dús, szürke, itt-ott megtépázott szőrzetén megvillantak a fények. Nem félt a közelségemtől. Valószínű, hogy valaki kidobta őt.
Gyorsan visszaléptem a konyhába, kerestem abból a kevés tálgyűjteményemből valami kicsit, és a hűtőből a fél literes tejet kiöntöttem neki. Amúgy sem iszom, felbontottan meg holnap utánra megromlana. Úgy raktam, nehogy leboruljon a finom étek, amit a macskának szántam. Először nagy, sárga szemeivel - amiket most láttam -, méregette, végül eggyel arrébb ült. Megint, és megint. A tálat súrolta, bizalmatlanul szimatolt a levegőbe. Az utcán tapasztaltak miatt lehet ennyire visszahúzódó...
Hátrább húzódtam, hogy békében ehessen. Négylábú barátom óvatosan nyalintott a fehér italba, az apró moccanásom megrémisztette, jó reflexeinek, érzékeinek köszönhetően felkapta a fejét. Megmerevedtem, hogy az állat ne rémüljön meg még jobban. Az állat le sem vette rólam kifejező, gyönyörű szemeit, és a csábításra farkasszem nézésbe elegyedtem vele. A csontomig hatoló csendet lassú, jóízű fetyelése szakította meg, a gazdátlan, kóborló macska torkának túl jól esett az étek ahhoz, hogy mohón utána ne kapjon, de szemfülességében fél szemét rajtam tartotta.
Szívetmelengető volt látni, ahogy gyomra kikerekedik, szabályosan kinyalja a tálat, hogy egy csepp se menjen kárba. Igyekeztem a leghangtalanabbul állni, és nem zavarni. Mikor legközelebb felnézett, hála ült a sárga íriszekben, vele együtt úszkált a túlélési ösztön, ami azt kívánta, hogy minél előbb eltűnjön az emberek vizslató tekintete elől. Elvégre, sokan inkább belerúgnak, megtapossák a kóbor állatokat, de legyen az akár ember is, minthogy segítsenek rajtuk.
A szürke bunda ellobogott a párkányon, a tűzlépcsőhöz. Utánanéztem, és a legközelebbi sikátorban beleolvadt a bűz, a mocsok világába.
*****
A telefon rezgésére mostani csengőhangom, a *Nirvana - Come As You Are-ja vagy harmadjára szólalt meg. Lefelé egyensúlyoztam a bűzös pincébe, ami általában a lépcsőházakhoz tartozik, a tömött kukák egyikébe ugyan még fért valami, de persze leghátul sorakozott a koszos, hűvös, dögkút parfümillatával elárasztott helyiségben. A szag, tisztaság terén tűrhetőbb liftbe léptem, megnyomtam a hetedik emelet gombját, és a csattanó ajtók záródásakor puhán elindultam felfelé. Hátammal a kopottas, karcolt felvonónak dőltem, érezhetően idegesebben vettem fel Lennek. - Mondd.
- AJ! Háromszor hívtalak! - hisztérikázott a telefonba - mintha kitört volna a harmadik világháború, csak a drámai hatás kedvéért -, azonban elég szórakozott stílusban beszélt. Cigizett a fújásokból ítélve, és nevetett.
- Hallottam, csak levittem a szemetet. Mi van?
- Figyu. Szerintem pár napig kerüld a balhét, de rohadtul.
Ráncolt homlokkal folytattam. - Mert?
- Mert hallottam egy havertól, hogy a fakabátok a felvételen nem tudnak azonosítani sok mindenkit, de téged a plázában egyesek tudtak. Casht nem ismerték, Leo meg jófej volt, és hallgatott.
- Seymour - nyögtem a plafon felé. - Bassza meg a kurva élet - fakadtam ki frusztráltan, és a nyöszörgést egy dühös káromkodás váltotta fel. A düh párolgott, érlelődött bennem egyszerre.
Hogy lehet ennyire köcsög valaki?
- A lakcímedet nem tudta. A neved viszont igen. Annyit hogy Jane. Egyelőre nyomoznak, szóval... Reménykedj, hogy ha a kapitányságon lyukad ki, a városban nyilvántartott Jane-ek között ne ismerjen fel.
- Rohadt élet.
Len szavai biztonságot adtak, a szótlanságban mintha az ő meleg, bársonyos hangszíne ölelné át az univerzumot. Szívem vadul dübörgött a mellkasomban, torkom összeszorult, a fülem zúgni kezdett. - Ezért is hívtalak. A hírekbe nem kerülsz bele, az albérlőd nem fog felismerni. Maradj inkább a háttérben egy-két hétig. Volt pár zűröd, benne vagy a nyilvántartásban, szóval imádkozz, hogy ne találjanak rád! Seymour elszánt, ráveheti magát, hogy leüljön, és ha kell, fél délutánon át keresi a képed a rendőrségen.
Gondterhelten sóhajtottam. - Jó. Kösz. Ez remek. Odafigyelek.
- Ügyes legyél AJ!
- Csá.
Kinyomtam, és megszakadt a vonal. Rögtön az ajtók nyitásakor megpróbáltam kirobogni, de kis szerencsén múlott, hogy átessek a szomszédaimon. A magas Kara kifogástalanul pislogott a túlbuzgó alakom gyors mozdulataira, aztán elmosolyodott. A harmincas éveinek közepét taposta, arcán nem lapultak fáradtság, idősödés jelei, félhosszú, vörös haja egészségesen, dúsan hullámzott lapockájáig. Barna, fiatalos szemei tomboltak a legutóbbi menet után, és mellette álló Brad zöld szempárja sem véletlenül ragyogott. A vele egyidős srác vigyorgott, hófehér fogsora világított, csak úgy, mint a fakó bőre, ami a Los Angelesi időjárásban is képes volt ennyire világos maradni. Szőke frizuráját oldalt géppel nyírta le a közeljövőben, az apró, szőkés, növekvő hajszálak ezt bizonyították, a felül megmaradt sima, hosszú tincsek előre buktak. - Szia AJ.
- Helló - köszöntem már félúton az ajtó felé, ezzel is érzékeltem, mennyire sietek, és nincs kedvem beszélgetni. Látszott, kedvük sem volt leállni trécselni.
Sportos öltözékük, a belőlük áradó frissesség a futásra készülődést jelentette. Elslisszoltam az ajtóhoz, aztán a felvonó, valamint az én ajtóm záródására egyaránt megkönnyebbültem.
Ezzel a törénettel ugy vagyok mint a drog gal , mindig egy kicsit adagolsz, és épp ettöl szokik rá az ember... :)
VálaszTörlésBocsáss meg, Roni, igyekszem többet hozni, de egyelőre nem jön össze:S Azért köszönöm :)
Törlés