Prológus
Csáó srácok! |m|
Mivel
ez a rész csak amolyan ízelítőféle, ezért gondoltam, a "Prológus"
címszót kapja, mint korábban említettem. Az "epizódban" megismerjük
AJ-t, a munkahelyét, a tapló főnökét, és egy cseppet a
gondolkodásmódjából.
Jó olvasást!
Rock 'N' Roll skacok! \m/
*****
A
tenyerembe támasztottam az állam, a pulton könyökölve. Óriási sóhajok
hagyták el a tüdőmet, bambán néztem ki a fejemből, és közben az üzlet
üvegajtaján keresztül meredtem a mérgezett egérként rohangáló emberekre.
Szokás szerint megint egy új dalon, avagy egy régin, a zenélésen, és az
éneklésen járt az eszem. A művészi, alkotó hajlamaimat megpróbálom a
munkám közben is kiélni, de ez nem mindig sikerül.
Példának kedvéért, amikor Seggfej Seymour bent van, akkor nekem kuss van. Amikor elmegy, és rám marad az egész lemezbolt, na akkor fütyörészhetek, énekelgethetek kedvemre, gitározhatok az eladói pulton, rajzolhatok, szöveget írhatok, egyszóval, akármit megtehetek.
Persze, erről az illetékes bolttulajdonos üzletvezető nem tud semmit, mert ha igen, nekem annyi. Elmondása szerint idegesíti, ha az én hangomat hallhatja. Elég furcsa, mert nem egyszer el akart már kapni - ha értitek, mire gondolok.
Micsoda egy köcsög!
Újabb sóhaj, és fintorgás is társult mellé. Az ujjammal ritmusosan dobolni kezdtem a kassza mellett, szememmel gyorsan átfutottam a lemezekkel teli üzletet, a rendben tartott polcokat, szekrényeket. Utáltam csendben polcot pakolni... akkor már mindjárt jobban tetszett, amikor a pöcs főnököm lelépett, és kedvemre bőgethettem a dögös Rock-ot, akkora hangerővel, hogy az üveg majd kiesett a helyéről. Talán meg is repedt, de ugyebár nem foghatja rám, hogy az én művem, amíg nincs bizonyítéka.
Én mondom, ez a tag őrült! Hiába mondom neki mindannyiszor, hogy ha lenne egy kis zene, becsalogathatnánk a vevőket, nem hisz nekem. Csak egy senki csavargónak tart, aki Rock zenét játszik, gitározik, és a rikácsoló hangjából énekelve akar megélni.
Kikérem magamnak! Mármint a rikácsolós részt.
Ez tény, és nem csak ötlet, mert valóban döngetem a zenét, ezzel pedig nem egyszer szereztem jó borravalót adó, és nagy tételben vásárló ügyfelet.
Ez van! Az embert csupán azért elítélik, amilyen zenét hallgat, valamint annak megfelelően is öltözik. Kész katasztrófa!
Seymour hátul lomol valamit. Ez többnyire hamar lerendező munka, nagyrészt pedig pornó nézésből, és arra veri, mert igazán itt lehet nyugta a feleségétől. Nem mondanám, hogy egyedül van, de többnyire halkan csinálja. Igaz, ezalatt az öt év alatt egy kezemen megtudom számolni, hányszor élvezkedett hangosan, és mondhatom, nem kellemes ezt hallgatni, főleg vevővel a társaságodban.
Ez elszokott tartani egy darabig, ezért míg a tag odabent van, ezalatt a pár óra alatt is szabad a pálya egy csendesebb hobbihoz a sok közül. Rajzolás, vagy dalszöveg írás. Valahányszor mániákusan dúdolni kezdek, beugrik egy ritmus, a fejemben összeáll egy kompakt zene, pár sor szöveg, amit kiegészítek, és még egy videoklipet is gyakran eltervezek magamban.
Ezt a zeneszeretetet apámtól örököltem, "tanultam". Kiskoromban, mivel ő is zenész volt, aki sosem jutott a csúcsra, állandóan gitározott, zongorázott, éjjel-nappal lemezeket hallgatott, én meg ott ültem mellette, legtöbbször a padlón, rajzoltam, vagy elfoglaltam magam, a hangos, dobhártyaszaggató dühös Hard Rock zene közben.
A szólógitározás szeretete már akkor elkezdődött, tanulgatni kilenc évesen kezdtem, kamaszként pedig sokszor hasznát vettem, hiszen koldulhattam, vagy koncertezhettem a járókelőknek a járdán. Egy nap, amikor apa a nagy, fehér zongoráján játszott, ott ültem a zongora alatt, figyeltem, csendben, hallgattam a lenyomódó billentyűkből szűrődő mennyei hangokat, amik lassan dallammá, dallá váltak. Akkor összefolyt körülöttem minden, az idő, a kép.
Apa lehajolt, és azt kérdezte:
- Van kedved megtanulni ezt a dalt?
Serényen bólogattam válaszul. Olyan picur voltam, hogy apámnak le kellett hajolnia, felültetnie a zongora puha székére, amit külön szórakozásnak találtam. Dörzsölgettem rajta a fenekemet, mindketten jót nevettünk apámmal. Aztán komolyra vettük a figurát. Elveszve éreztem magam a hosszú fehér és fekete kis téglácskák előtt, hiszen nekem nem volt olyan hosszú a kezem, mint apámnak, nem értem el mindenhová.
Megszeppenve követtem apa utasításait. Rögtön rákaptam az ízére, rezonáltam, bizseregtem belül. Először megrémisztett a mély hang először a fekete, majd a vékony a fehér billentyűből, ez a félelem utána fokozatosan átváltozott tiszteletté, és szeretetté. Apámmal naponta órát ültünk, némán, zenélgettünk, éjszakákat átbeszélgettünk a művészetről, dumálgattunk a hangszerekről, előadókról. Jófej, vele mai napig akármiről eltudok beszélgetni, legyen az valóban BÁRMI.
Anya korán kilépett az életemből. Mint említettem, apám zenész volt ugyan, de sosem futott be. Alkalmanként fellépett a bandájával itt ott ( mai napig tartom a kapcsolatot a sok, motoros, szakállas fazonnal... annak idején különösen tetszett, és nem rettentett vissza ), de semmi egyéb. Anya besokalt, nem akarta eltartani őt, apám meg elengedte, azzal a feltétellel, hogy én maradok.
Jó pár hónapig mentek a viták, míg apám nem győzött. Hivatalosan elváltak, apa a gyámom lett, anya pedig egy este összepakolt a leopárd mintás bőröndjébe, mintha kutyák űzték volna, közben feltupírozott, szőke hajába túrt, a cigijével egyensúlyozott a szájában. Az ágy mellett ültem, egy kis széken. Emlékszem, rám nézett a zöld szemeivel, amiket örököltem, a cigi a szájában volt, ezért sokszor nem értettem, mit mondott. De ezt igen.
- Egyszer még lesz belőled valaki, Janie. Hinned kell benne! Nem leszel olyan földönfutó, mint az apád! Most elmegyek, de nem örökre! Ígérem, keresni foglak! - felkapta a bőröndöt, miniszoknyáját megigazította, melltartóját, és a rajta lévő hálós felsőt lehúzta, kiemelve dekoltázsát. Felemelte a fejét. - Viszlát, kicsim!
Semmi puszi, vagy ölelés. Nem voltam abban a tévhitben, hogy azért nem ölel, vagy puszil, mert visszajön. Hamar. Hanem azért, mert nem búcsúzik örökre. Hosszú időre, de nem örökre. Kisétált az ajtón. Nem mondhatnám, hogy szomorúan néztem utána. A mai napig a fülemben ismétlődik vasalt magassarkújának idegesítő kopogása.
Kopp... kopp...
És azóta, hogy az ajtó bezárult, kerek tizennyolc éve, nem láttam. Nem jelentkezett, nem keresett. Arra is gondoltam, talán meg is halt. Apu régen, még születésem előtt jött L.A.-be, szerencsét próbálni, feltörni a szürkeségből egy nagy sikerű bandával. A sors úgy hozta, hogy pont abba a bárba esett be bulizni a haverjaival, amelyikbe anyám felszolgált. Szerelem volt első látásra - az öreg így írta körül. Hogy ezt úgy értette, már aznap este elvitte anyut egy körre, vagy sem, erről sosem mesélt, és a történet ennek a része valahogy nem érdekelt.
Tehát anya terhes lett. Mikor megtudta, folytatta tovább az apámmal közös életvitelüket. Cigi, pia ( töményen ), kokó, hernyó, stb. Apámnál már akkor jobban megvolt az ösztön a családi élet felé, azért felügyelte anyámat, hogy legalább a terhesség alatt ne művelje ezt. Még el is vitte Kanadába, a szülővárosába, hogy anya ott szüljön, csökkentse a mérgezésünket. Nem ment. Születésem után pár hónappal visszatértek L.A.-be.
Ahogy apámmal ketten maradtunk, megismertette velem az alkoholt, a drogokat, és a cigit. Mindig az volt a kikötése, hogy otthon, az ő felügyelete alatt műveljem ezeket. Persze, ahogy felcseperedtem, ez megváltozott, és magánügynek tartottam. Öt éve, amikor talpra álltam, dolgozni kezdtem, hogy kifizessem a középsuli utolsó évét, mert nem mertem tovább a kisebb lopások hozta vagyonra támaszkodni, apám váratlanul bejelentette, hogy hazamegy Kanadába. Ez padlóra vágott. Azt akarta, tartsak vele. Megértettem, hogyha vele megyek, sosem lesz belőlem rocksztár. Ha viszont L.A.-ben maradok, minden más lenne. Akkor tájt alakult a Black Star, a bandám, és még el sem kezdődött a sztorink, máris abba kellett volna hagynom?
Nemet mondtam. Azóta itt élek, dolgozok ebben az elcseszett lemezboltban, egy szerény albérletben élek, és ha tehetem, inkább az utcákat róvom. Jóformán, alig használom a lakást. Nem mindig van rend, elismerem, de próbálkozom. Egy idősebb nőtől bérlem a lakást, aki olyan hangulatember, hogy egyszer ki akar baszni a lakásból, máskor még arra is hajlandó lenne, hogy elengedje az ehavi bérleti díjat, ha nem tudom kifizetni. ( Ez sosem valósult meg, mindig a fizetési napon, a pontos határidőben kopogott az ajtón ).
Ezeken túráztattam magam rajzolás közben. A lapon magabiztosan vezettem a vonalakat, árnyékoltam, a papíron lassan életre kelt egy idegesítő pasas. A főnököm. Jókat mosolyogtam, fel sem néztem, hogy esetleg jött-e vevő, nem érdekelt a kinti világ, csak hogy kifejezzem magam a művészeten keresztül.
A főnököm olyan halkan lopakodott ki a hátsó irodájából, hogy fel sem tűnt a jelenléte. - Mit rajzolsz, Janes?
Az utált névtől felállt a hátamon a szőr. Kétségbeesetten láttam, hogy a pult túloldalán, szigorúan lesi a munkaerőt, amit nem a rendes melómba fektetek. Ideges voltam, de próbáltam ura lenni a helyzetnek. - Semmit.
- Nem úgy látom - szaladt össze a szemöldöke, behemót, lapát kezével könnyedén elkapta előlem a pultról a füzetem, amibe életem eddigi minden rajzát összegyűjtöttem. A karomra feküdve vártam a három szót.
Ki vagy rúgva!
Síri csendben, kibaszott nyugodtan nézett végig az őt ábrázoló rajzon. Szájában a még meg nem gyújtott cigi lógott ( tilos a boltban cigizni, ezért ki kell járnom... faszság az egész ), szemöldökének emelgetésével játszott, csokibarna szemét le sem vette a rajzról, gondosan felnyírt, a szeméhez hasonló, sötétbarna haja rendezetten állt az éles, brutálisan szemet roncsoló fény alatt. - Hm.
Végem.
Az ajkamba haraptam. Előre féltem.
- Nem rossz. De ezerszer elmondtam, hogy az ilyen jellegű dolgaidat ne itt intézd. Megértetted, vagy regéljem el elölről?
- Nem. Megértettem.
- Helyes! - még egy pillantást vetett a művemre, majd mint egy csontot a kutya elé, elém dobta. - El kell mennem egy kicsit. Vigyázz a boltra!
- Rendben - dadogtam zavartan.
Biccentett, nemes egyszerűséggel, az első és a második sor között átvágva, kisétált a boltból.
Nem... nem rúgott ki? Most az egyszer, bírom a fejét! Bár ha jobban belegondolok, csak annak köszönhetem a munkám megmaradtát, hogy őt rajzoltam. Azt nem tudja, hogy a felénél sem tartottam, és épp kegyetlenül elcsúfítani készültem. Hála az égnek, hogy még félkész állapotban látta!
Folytattam az ügyködést, az Aerosmith Rocks albumának hallgatása közben. Izgultam, ha csak a próbára gondoltam, és hogy végre szokásos közegben, a mocsokban, a világ szégyenének is a legaljában, a bandámmal, akik egytől egyig nem csak a haverjaim, hanem a testvérem, a családom, belevághassak abba az őszinte, nyers, erőszakos zenélésbe.
Példának kedvéért, amikor Seggfej Seymour bent van, akkor nekem kuss van. Amikor elmegy, és rám marad az egész lemezbolt, na akkor fütyörészhetek, énekelgethetek kedvemre, gitározhatok az eladói pulton, rajzolhatok, szöveget írhatok, egyszóval, akármit megtehetek.
Persze, erről az illetékes bolttulajdonos üzletvezető nem tud semmit, mert ha igen, nekem annyi. Elmondása szerint idegesíti, ha az én hangomat hallhatja. Elég furcsa, mert nem egyszer el akart már kapni - ha értitek, mire gondolok.
Micsoda egy köcsög!
Újabb sóhaj, és fintorgás is társult mellé. Az ujjammal ritmusosan dobolni kezdtem a kassza mellett, szememmel gyorsan átfutottam a lemezekkel teli üzletet, a rendben tartott polcokat, szekrényeket. Utáltam csendben polcot pakolni... akkor már mindjárt jobban tetszett, amikor a pöcs főnököm lelépett, és kedvemre bőgethettem a dögös Rock-ot, akkora hangerővel, hogy az üveg majd kiesett a helyéről. Talán meg is repedt, de ugyebár nem foghatja rám, hogy az én művem, amíg nincs bizonyítéka.
Én mondom, ez a tag őrült! Hiába mondom neki mindannyiszor, hogy ha lenne egy kis zene, becsalogathatnánk a vevőket, nem hisz nekem. Csak egy senki csavargónak tart, aki Rock zenét játszik, gitározik, és a rikácsoló hangjából énekelve akar megélni.
Kikérem magamnak! Mármint a rikácsolós részt.
Ez tény, és nem csak ötlet, mert valóban döngetem a zenét, ezzel pedig nem egyszer szereztem jó borravalót adó, és nagy tételben vásárló ügyfelet.
Ez van! Az embert csupán azért elítélik, amilyen zenét hallgat, valamint annak megfelelően is öltözik. Kész katasztrófa!
Seymour hátul lomol valamit. Ez többnyire hamar lerendező munka, nagyrészt pedig pornó nézésből, és arra veri, mert igazán itt lehet nyugta a feleségétől. Nem mondanám, hogy egyedül van, de többnyire halkan csinálja. Igaz, ezalatt az öt év alatt egy kezemen megtudom számolni, hányszor élvezkedett hangosan, és mondhatom, nem kellemes ezt hallgatni, főleg vevővel a társaságodban.
Ez elszokott tartani egy darabig, ezért míg a tag odabent van, ezalatt a pár óra alatt is szabad a pálya egy csendesebb hobbihoz a sok közül. Rajzolás, vagy dalszöveg írás. Valahányszor mániákusan dúdolni kezdek, beugrik egy ritmus, a fejemben összeáll egy kompakt zene, pár sor szöveg, amit kiegészítek, és még egy videoklipet is gyakran eltervezek magamban.
Ezt a zeneszeretetet apámtól örököltem, "tanultam". Kiskoromban, mivel ő is zenész volt, aki sosem jutott a csúcsra, állandóan gitározott, zongorázott, éjjel-nappal lemezeket hallgatott, én meg ott ültem mellette, legtöbbször a padlón, rajzoltam, vagy elfoglaltam magam, a hangos, dobhártyaszaggató dühös Hard Rock zene közben.
A szólógitározás szeretete már akkor elkezdődött, tanulgatni kilenc évesen kezdtem, kamaszként pedig sokszor hasznát vettem, hiszen koldulhattam, vagy koncertezhettem a járókelőknek a járdán. Egy nap, amikor apa a nagy, fehér zongoráján játszott, ott ültem a zongora alatt, figyeltem, csendben, hallgattam a lenyomódó billentyűkből szűrődő mennyei hangokat, amik lassan dallammá, dallá váltak. Akkor összefolyt körülöttem minden, az idő, a kép.
Apa lehajolt, és azt kérdezte:
- Van kedved megtanulni ezt a dalt?
Serényen bólogattam válaszul. Olyan picur voltam, hogy apámnak le kellett hajolnia, felültetnie a zongora puha székére, amit külön szórakozásnak találtam. Dörzsölgettem rajta a fenekemet, mindketten jót nevettünk apámmal. Aztán komolyra vettük a figurát. Elveszve éreztem magam a hosszú fehér és fekete kis téglácskák előtt, hiszen nekem nem volt olyan hosszú a kezem, mint apámnak, nem értem el mindenhová.
Megszeppenve követtem apa utasításait. Rögtön rákaptam az ízére, rezonáltam, bizseregtem belül. Először megrémisztett a mély hang először a fekete, majd a vékony a fehér billentyűből, ez a félelem utána fokozatosan átváltozott tiszteletté, és szeretetté. Apámmal naponta órát ültünk, némán, zenélgettünk, éjszakákat átbeszélgettünk a művészetről, dumálgattunk a hangszerekről, előadókról. Jófej, vele mai napig akármiről eltudok beszélgetni, legyen az valóban BÁRMI.
Anya korán kilépett az életemből. Mint említettem, apám zenész volt ugyan, de sosem futott be. Alkalmanként fellépett a bandájával itt ott ( mai napig tartom a kapcsolatot a sok, motoros, szakállas fazonnal... annak idején különösen tetszett, és nem rettentett vissza ), de semmi egyéb. Anya besokalt, nem akarta eltartani őt, apám meg elengedte, azzal a feltétellel, hogy én maradok.
Jó pár hónapig mentek a viták, míg apám nem győzött. Hivatalosan elváltak, apa a gyámom lett, anya pedig egy este összepakolt a leopárd mintás bőröndjébe, mintha kutyák űzték volna, közben feltupírozott, szőke hajába túrt, a cigijével egyensúlyozott a szájában. Az ágy mellett ültem, egy kis széken. Emlékszem, rám nézett a zöld szemeivel, amiket örököltem, a cigi a szájában volt, ezért sokszor nem értettem, mit mondott. De ezt igen.
- Egyszer még lesz belőled valaki, Janie. Hinned kell benne! Nem leszel olyan földönfutó, mint az apád! Most elmegyek, de nem örökre! Ígérem, keresni foglak! - felkapta a bőröndöt, miniszoknyáját megigazította, melltartóját, és a rajta lévő hálós felsőt lehúzta, kiemelve dekoltázsát. Felemelte a fejét. - Viszlát, kicsim!
Semmi puszi, vagy ölelés. Nem voltam abban a tévhitben, hogy azért nem ölel, vagy puszil, mert visszajön. Hamar. Hanem azért, mert nem búcsúzik örökre. Hosszú időre, de nem örökre. Kisétált az ajtón. Nem mondhatnám, hogy szomorúan néztem utána. A mai napig a fülemben ismétlődik vasalt magassarkújának idegesítő kopogása.
Kopp... kopp...
És azóta, hogy az ajtó bezárult, kerek tizennyolc éve, nem láttam. Nem jelentkezett, nem keresett. Arra is gondoltam, talán meg is halt. Apu régen, még születésem előtt jött L.A.-be, szerencsét próbálni, feltörni a szürkeségből egy nagy sikerű bandával. A sors úgy hozta, hogy pont abba a bárba esett be bulizni a haverjaival, amelyikbe anyám felszolgált. Szerelem volt első látásra - az öreg így írta körül. Hogy ezt úgy értette, már aznap este elvitte anyut egy körre, vagy sem, erről sosem mesélt, és a történet ennek a része valahogy nem érdekelt.
Tehát anya terhes lett. Mikor megtudta, folytatta tovább az apámmal közös életvitelüket. Cigi, pia ( töményen ), kokó, hernyó, stb. Apámnál már akkor jobban megvolt az ösztön a családi élet felé, azért felügyelte anyámat, hogy legalább a terhesség alatt ne művelje ezt. Még el is vitte Kanadába, a szülővárosába, hogy anya ott szüljön, csökkentse a mérgezésünket. Nem ment. Születésem után pár hónappal visszatértek L.A.-be.
Ahogy apámmal ketten maradtunk, megismertette velem az alkoholt, a drogokat, és a cigit. Mindig az volt a kikötése, hogy otthon, az ő felügyelete alatt műveljem ezeket. Persze, ahogy felcseperedtem, ez megváltozott, és magánügynek tartottam. Öt éve, amikor talpra álltam, dolgozni kezdtem, hogy kifizessem a középsuli utolsó évét, mert nem mertem tovább a kisebb lopások hozta vagyonra támaszkodni, apám váratlanul bejelentette, hogy hazamegy Kanadába. Ez padlóra vágott. Azt akarta, tartsak vele. Megértettem, hogyha vele megyek, sosem lesz belőlem rocksztár. Ha viszont L.A.-ben maradok, minden más lenne. Akkor tájt alakult a Black Star, a bandám, és még el sem kezdődött a sztorink, máris abba kellett volna hagynom?
Nemet mondtam. Azóta itt élek, dolgozok ebben az elcseszett lemezboltban, egy szerény albérletben élek, és ha tehetem, inkább az utcákat róvom. Jóformán, alig használom a lakást. Nem mindig van rend, elismerem, de próbálkozom. Egy idősebb nőtől bérlem a lakást, aki olyan hangulatember, hogy egyszer ki akar baszni a lakásból, máskor még arra is hajlandó lenne, hogy elengedje az ehavi bérleti díjat, ha nem tudom kifizetni. ( Ez sosem valósult meg, mindig a fizetési napon, a pontos határidőben kopogott az ajtón ).
Ezeken túráztattam magam rajzolás közben. A lapon magabiztosan vezettem a vonalakat, árnyékoltam, a papíron lassan életre kelt egy idegesítő pasas. A főnököm. Jókat mosolyogtam, fel sem néztem, hogy esetleg jött-e vevő, nem érdekelt a kinti világ, csak hogy kifejezzem magam a művészeten keresztül.
A főnököm olyan halkan lopakodott ki a hátsó irodájából, hogy fel sem tűnt a jelenléte. - Mit rajzolsz, Janes?
Az utált névtől felállt a hátamon a szőr. Kétségbeesetten láttam, hogy a pult túloldalán, szigorúan lesi a munkaerőt, amit nem a rendes melómba fektetek. Ideges voltam, de próbáltam ura lenni a helyzetnek. - Semmit.
- Nem úgy látom - szaladt össze a szemöldöke, behemót, lapát kezével könnyedén elkapta előlem a pultról a füzetem, amibe életem eddigi minden rajzát összegyűjtöttem. A karomra feküdve vártam a három szót.
Ki vagy rúgva!
Síri csendben, kibaszott nyugodtan nézett végig az őt ábrázoló rajzon. Szájában a még meg nem gyújtott cigi lógott ( tilos a boltban cigizni, ezért ki kell járnom... faszság az egész ), szemöldökének emelgetésével játszott, csokibarna szemét le sem vette a rajzról, gondosan felnyírt, a szeméhez hasonló, sötétbarna haja rendezetten állt az éles, brutálisan szemet roncsoló fény alatt. - Hm.
Végem.
Az ajkamba haraptam. Előre féltem.
- Nem rossz. De ezerszer elmondtam, hogy az ilyen jellegű dolgaidat ne itt intézd. Megértetted, vagy regéljem el elölről?
- Nem. Megértettem.
- Helyes! - még egy pillantást vetett a művemre, majd mint egy csontot a kutya elé, elém dobta. - El kell mennem egy kicsit. Vigyázz a boltra!
- Rendben - dadogtam zavartan.
Biccentett, nemes egyszerűséggel, az első és a második sor között átvágva, kisétált a boltból.
Nem... nem rúgott ki? Most az egyszer, bírom a fejét! Bár ha jobban belegondolok, csak annak köszönhetem a munkám megmaradtát, hogy őt rajzoltam. Azt nem tudja, hogy a felénél sem tartottam, és épp kegyetlenül elcsúfítani készültem. Hála az égnek, hogy még félkész állapotban látta!
Folytattam az ügyködést, az Aerosmith Rocks albumának hallgatása közben. Izgultam, ha csak a próbára gondoltam, és hogy végre szokásos közegben, a mocsokban, a világ szégyenének is a legaljában, a bandámmal, akik egytől egyig nem csak a haverjaim, hanem a testvérem, a családom, belevághassak abba az őszinte, nyers, erőszakos zenélésbe.
Szió! Nagyon, nagyon tetszik! Imádtam az egészet, irtó érdekesen írtad le, és az egész történet fenomenális! A hülye főnök, a drogok a cigi, a zene a banda és úúúúú! Szóval fenomenálisra sikerült, folytasd hamar! :))
VálaszTörlés